Visual Kei Szöszök

A harisnya felett pár centivel || Kiryu 【Takemasa & Mahiro】

A fotózás végeztével az öltözőmbe megyek, mélyet sóhajtva akarok lerogyni az első fekvő alkalmatosságra, és aludni. Valahogy elvánszorgok, benyitok, a helyiség üres, a sminkesek és fodrászok már nincsenek itt, úgyhogy az asztalra ülök, és elterülök rajta.
Pár perc pihenés elég arra, hogy visszanyerjek annyi energiát, hogy legalább a vetkőzést elkezdjem. Felvenni bizony egyszerűbb volt, és segítséget is kaptam, most viszont egyedül szerencsétlenkedek. Azt sem tudom, hogy gombot, cipzárt vagy tépőzárat keressek a ruhámon, így ismét fáradtan menetelek el az ajtóig, és szólítom le az első arra járó embert, hogy segítsen. Mahiro.
-Mahiro, segíts! – Megragadom a karját, és mielőtt bármit mondhatna, az öltözőbe penderítem. Nagyokat pislog, kicsit gondolom megleptem, majd rám szegezi ragyogó lila tekintetét.
-Ennyire gyorsan még sosem rántottál be sehova – gúnyolódik pimasz mosollyal, mire a nyelvemet ölöm rá. Ami persze a maszktól nem látszik.
-Inkább segíts levetkőzni. Nem találok semmit ezen a gúnyán, és félek, hogy eltépem. – Mahiro a szemeit forgatja, majd párszor körbe jár, és végül lassan megszabadít a hacukámtól.
A felső lekerül, és már csak a trikóm és az alsó rész van rajtam. Mahiro letérdel elém, ami már alapból egy eléggé zavarbaejtő pozíciót generál, ráadásul fel is néz, ahogy lassan kibújtat a ruhából.
Nagyjából minden lekerült rólam, így ezt már egyedül is meg tudnám oldani, bandatársam viszont nem így gondolja. Egyik keze a combom hátuljára siklik, mire a térdem megremeg, és szerencsésnek mondom magam, mert nem enged elesni. Nyitom a szám, hogy elküldjem a búsba, ekkor azonban ajka a bőrömhöz ér, a combomon, a harisnyám felett pár centivel. Ekkor érzem, hogy nem tudok megállni, és az asztalnak dőlök. Meleg lehelete, nedves ajkai és a hideg ajakpiercingjének varázsos elegye végigbizsereg a testemen, az agyamat ködös mámor lepi el, amikor elkezd egyre feljebb és feljebb vándorolni. A nyelve is beszáll az ostromlásba, és minden vágyam teret adni a hangomnak, ahogy a nevét nyögöm, tudom, hogy csak gyötörni akar, így nem adom meg neki ezt az örömet.
Fél szemmel felnéz rám, amikor a szűkös boxeremhez ér, a nyelve átsiklik a fekete anyagon, meggörnyedve engedek ki egy sóhajt a számon. Ezzel egyidőben áll fel az énekes, gonoszkás mosolyával végigmér, majd az ajtó felé hátrál.
-A többit asszzem meg tudod oldani! – S ezzel el is tűnik a fehérre festett fa mögött, egyedül hagyva a problémámmal. Mahiro, egyszer még nagyon megverlek!