Yuri on Ice szösszenetek

A Sors piros fonala

Yuuri amióta csak az eszét tudja, mindig is ott tudhatott a kisujján egy piros fonalat. Egy vékony kis zsineget, aminek egyik vége ott virított a kezén. És a másik? Nos, a legenda szerint a piros fonál túlsó végén a fiú lélektársa van.

Kiskorában még nagy lelkesedéssel kutatott a párja után: volt, hogy órákig csak járta Hasetsu csendes utcáit a piros fonalát követve barátaival, akik hasonló okból tartottak vele. Rengetegszer történt, hogy azt hitte, megtalálta a madzag végét, ám csalódnia kellet: az undok kis szál csak belegabalyodott az emberekbe, de nem volt hozzájuk kötve. Persze a gyermeki elszántság miatt ez egy ideig nem okozott gondot neki, ám minél idősebb lett, annál nagyobb sebet ejtettek lelkén a csalódások, végül teljesen feladta a keresést.

Most már 24 éves. Gyerekkori barátai közül már az összes megtalálta a hozzájuk kötött társat. És ő? Még mindig egyedül volt. Őszintén szólva, a fiú már több alkalommal is gondolt rá, hogy talán az ő fonalának nincs is vége. Vagy esetleg az óceán fenekéhez van kötve. Épp az ágyán feküdt, feltartott kézzel a piros madzagot sodorgatva, amikor hirtelen nővére rontott be az ajtón.

-Yuuriiiii! Képzeld, kit találtam!-kiáltotta lelkesen, majd a kezéhez kötött fonalnál fogva beráncigált a szobába egy mosolygós idegent.-A lélektársamat!!!

Mari társa vidáman integetett a fiúnak.

Yuuri kíváncsian figyelte a férfit, majd halványan elmosolyodott.

-Sok boldogságot-monta halkan.

-Yuuri...-kezdett bele nővére valamivel komolyabb hangnemben-Tudom, hogy régen nagyot csalódtál, de szerintem újra el kéne kezdened neked is kutatnod. Ki tudja, talán épp most sétál életed szerelme a tengerparton!

Yuuri megremegett a szó hallatán. Persze, ő meg akarta találni. Talán az egész világon ő akarta a legjobban, ugyanakkor félt is. Félt az újabb kudarctól. Egy átlagos ember egy összegabalyodott vörös fonaltól egyáltalán nem törne meg, de Yuuri más. A legkisebb csalódás is mély sebet mar törékeny lelkében. Ezért nem akart többet keresni.

-Nem is tudom...-motyogta a fal felé fordulva.

-Yuuri, nem adhatod fel! És különben is, a fonal túloldalán lévő ember lehet, hogy kétségbeesetten kutat utánad! Segítened kéne neki!

Ekkor a fiú felült az ágyon. Igaz is...abba bele se gondolt, hogy akit meg kell találnia, az egy ugyanolyan hús-vér ember, mint ő. Vannak érzései, gondolatai, céljai. Mi van, ha az az ember ugyanúgy meg van törve, mint ő? Nem akarta...nem hagyhatta, hogy valaki az ő gyávasága miatt legyen szomorú. Pláne, hogy a szóbanforgó személy éppenséggel a lélektársa.

Egy szó nélkül pattant fel, és rohant le a földszintre. Felkapta a kabátját, a sálját és a sapkáját, majd kilépett az utcára. Ugyan nem látta senki, de csokoládébarna szemei izzottak az elszántágtól.

Rápillantott a kezét díszítő fonálra, ami a földre lelógva futott végig az aszfalton, majd eltűnt a távolban a novemberi köd miatt. Yuuri gondolkodás nélkült indult el az utcán.

Vagy 3 órát bolyongott. Már fájt a lába, és a Nap is elbújt a felhők mögé. Hideg szél fújt. Már megcsappant lelkesedéssel baktatott a kihalt utcákon, amikor az egyik útmenti pékségből kiszólt neki az árus.

-Elnézést fiatalember, keres valamit?-mosolygott rá kedvesen.

-Huh...? Miért tetszik kérdezni?-pislogott Yuuri értetlenül.

-Ohh, nem akartam tolakodni. Csak már egy ideje látom, hogy itt sétálgatsz, és gondoltam, hátha egy elveszett turista vagy.

A fiú egy ideig oldalra billentett fejjel gondolkodott, amikor beléhasított a felismerés: egész végig köröket ment. A sokktól elkerekedett szemekkel válaszolt a segítőkész néninek.

-N-Nem vagyok turista...azért köszönöm...-azzal megindult a tengerpart felé. Egyre gyorsabban ment, a végén már futott is.

Mostmár egészen biztos volt benne: hozzá nem tartozik senki. A Sors minden bizonnyal csak azért tette rá a piros fonalat, hogy ha csak pár évre is, de elhitesse vele, hogy tényleg van valakije. Viszont mostmár rájött Yuuri: a madzag nem vezet sehova, hisz eddig körbe-körbe ment órákon át.

Amikor leért a partra, a homokot kezdte el fürkészni. Nehéz feladat volt, hiszen a szemében gyűlő könnyektől homályosan látott. Pár perc után végre megtalálta, amit keresett: egy kagylót. Ujjbegyével megkapargatta a hegyét, azt nézve, hogy elég éles-e. Mikor megbizonyosodott róla, hogy igen, lassan felemelte, és odaszorította a piros fonálhoz. Mielőtt még elvágta volna, egy pillanatra megállt.

Biztos, hogy jó döntést hoz? Bár mi értelme lenne a kezén hagyni egy madzagot, ami nem vezet sehova? Csak belegabalyodik mindenbe...Semmi hasznát nem veszi az ember...

Yuuri szentül biztos volt benne, hogy elvágni a fonalat helyes döntés. Ezt gondolta, ám szemeiből mégis patakzottak a könnyek. Mert ő 24 éven át hitt ebben a madzagban. Hitte, hogy el fogja vezetni őt a boldogsághoz. Hitte, hogy ezen a Földön van olyan lélek, akit tényleg neki teremtett az ég. Hitte, hogy a szorgalmas keresés után valaki olyat talál, aki tiszta szívből szereti. Hát...úgy tűnik, kár volt. Vett egy mély levegőt, és már épp elvágta volna a fonalat, amikor valaki a háta mögül rákiáltott.

-Hát...itt...vagy!-szólt a lihegéstől szaggatottan a hang.

Yuuri ijedten fordult hátra. Nem számított arra, hogy valaki félbeszakítja őt. Könnyes szemekkel pillantott a mostmár vele szemben levő külföldire, aki a térdére támaszkodva pihegett. Először nem látta az arcát a ráhulló ezüst hajtincsektől, ám pillanatokon belül felnézett az idegen. Yuuri egy megbabonázó óceánkék szempárral találta szemben magát.

-Egek!-sóhajtott még mindig lihegve-Vagy 3 órán át futkároztam utánad! Sőt...nem ismerem a várost, de meg mernék esküdni, hogy amellett a pékség mellett ötször mentem el...-tűrt bele kínosan nevetve a hajába. Yuuri szinte azonnal kiszúrta az idegen kezét díszítő piros masnit. Elkezdte szemével követni a szálat, ami lement a földre, ott vetett néhány hurkot, sok helyen még csomó is volt rajta, de végül egy apró kis masniban végződött. Az ő kezén.

A fiú nem akarta elhinni, amit lát. Még párszor oda-vissza végigkövette a fonalat, hátha csak félrenézett valamit, de nem. Kétség kívül össze volt kötve a vele szemben álló már-már földöntúlian gyönyörű emberrel. A mérhetetlen boldogságtól nem tudott megszólalni, csak pár kövér könnycsepp gördült végig kipirosodott arcán. A kagylót is kiejtette kezéből. A síró Yuurit látva az idegen bűntudatosan hajtotta le a fejét.

-B-Bocsi...hogy nem jöttem hamarabb...Tudod, hosszú az út Oroszországból-nevetett fel kínosan-Jesszus, még be sem mutatkoztam! Viktor Nikiforov vagyok! Remélem jól elleszünk még sok hosszú évig!

Sok hosszú év...

Tényleg ennyire szerencsés lenne Yuuri, hogy egy ilyen csodálatosan szép és valószínűleg kedves emberrel élheti le az életét? Nos úgy látszik, igen. Letörölte könnyeit, és szélesen mosolyogva nézett rá lélektársára.

-Yuuri vagyok! Örülök, hogy találkoztunk!

Viktor gondolkodás nélkül lépett oda a fiúhoz, és ölelte át. A körülöttük összegabalyodott piros fonalat vadul fújta a későőszi szél.

A jelenetet szélesen mosolyogva nézte a néni a pékség ablakából.

-Úgy látom, megtaláltad, amit kerestél...-suttogta magában.