...Amber...

Újra egyedül...

A mai napot nem tudtam volna suli nélkül túlélni. Összezárva a nagyon hibátlan családommal kín szenvedés. Legalább egy kicsit egyedül lehetek... Felkeltem az ágyból, nehezen emeltem minden végtagom. Fájt, de már megszoktam... Majd elmúlik. Bárcsak elmúlna ez az egész életnek nevezett vicc.
Minden napot ilyen kedves gondolatokkal kezdek, és persze befejezésül sem maradhatnak ki ezek a dolgok. Nem értem, hogy miért nem tudok olyan lenni, mint a többiek. De azt sem tudom, hogy akarnék-e olyan lenni, mint ők. Undorítóan egyformák...
Felcsaptam a villanyt, mire anyám hangját hallottam meg. Nevetett. Soha nem hallottam még így nevetni, ilyen hamisan. Meg kell szoknom. Amíg Jacob a közelében van, így fog viselkedni, beszélni, és viszonyulni hozzám. Szegény Chris. Nem maradt neki a reggeli fánkból, amiből véletlenül nekem tudomásom sem volt. De annyira nem is izgat. Úgysem eszem, minek azt? Emígy is úgy nézek, mint egy 200 kg-os tehén... Mondják a többiek, hogy szép vagyok, de azt is csak azért hazudják, mert félnem tőlem. Inkább attól félnek, hogy bántanám magam vagy ilyen idiótaság, ha tudtomra adnák, hogy csúnya vagyok. És van a másik csoport, akik nem szállnak le rólam, és mást nem tudnak csinálni, minthogy rámszállni, és egész álló nap azt kell hallgatnom a szájukból, hogy dagadék vagyok.
Nos, ilyenek a "barátaim". Persze volt pár kivétel, akikkel eleinte jóban voltam, de aztán megmutatták, hogy mennyire tévedtem velük szemben.
Alig vártam, hogy odaérjek a pékségbe. Azok az áldott órák, amiket ott töltöttem magamban, azok mindennél többet értek.
Kiléptem a kapun, és arra lettem figyelmes, hogy a szokszédom kint ülteti a virágokat. Ezzel csak egy baj van, hogy január van és kb. 40 centis hó. Sosem volt komplett az az ember, de nem gondoltam volna, hogy ennyire... Ki tudja, lehet én is ilyen leszek 20 év múlva. Elég jó dolgom lenne. Egész nap csak a szomszéd gyerekeit ijesztgetném, és a hűtőm tele lenne döglött madarakkal, pont mint ennek az embernek.
Mire észbekaptam, már a híres épület előtt álltam. Belépni olyan volt, mintha... Gondolatom nem tudtam befejezni, mivel megpillantottam Őt. Utálom, hogy mindig ott van,ahol én. Majd elmúlik. Rámnézett, én pedig próbáltam nem elveszni a kék szemeiben. Nagyon szép szemei vannak, kicsit irigyelem is emiatt. A szokásos reggelijét vette, egy kifli és két joghurt. Ha ránézel, nem is gondolnád, hogy ilyen keveset eszik. Nem azért, mert kövér, mert kövérnek nem az. Sőt, tökéletes alkat. Ez nálam azt jelenti, hogy nagyonjolnézki...
Jó lenne már elfelejteni Őt...
Igyekeztem minél előbb távozni, még mielőtt megint elcseszné napom. Kitrappoltam az ajtón, egy viszlátot odalökve, és próbáltam nem feltűnően kirohanni arról a helyről. Nem szeretnék egy levegőt szívni vele. Még a végén elkapnék valamit...
A napom ugyanúgy telt, mint máskor is...
De most valamiért túl kedvesek voltak velem az emberek. Mi bajuk lehet?
Mikor hazaértem, üres ház fogadott, egy cetlivel az asztalon. Rajta ez állt:
*Boldog születésnapot kicsim! Sajnálom, de előbb vissza kellett mennünk Londonba, mivel apádnak sok dolga van.*
Mikor ezt elolvastam, elfogott a hányinger? Méghogy az apám. Ő nekem senkim, és emígy is van saját apám. Van apám, akit minden nehézség ellenére támogatok, és támogatni is fogok amíg élek!
Kicsit megkönnyebbültem.
Egy teher már nincs rajtam... Ezek a gondolatok rohantak át a fejemen, mire keserves zokogásban törtem ki. Talán maradniuk kellett volna...
Úgy éreztem, hogy miattam mentek el, hogy elűztem őket, a kinézetemmel, a viselkedésemmel...
Ma van a szülinapom, ki kell élveznem.
Megjutalmazom magam egy óriási záporesővel, mely a könnyeimet szimbolizálja... És egy megnyugtató fürdéssel, melyben a kádban levő víz háromnegyede az előbb említett záporeső hozzátartozója...
Ekkor megszólalt a hangpostám, mint mindig amikor fürdök. A nevem hallottam... Ő volt... Azt mondta, hogy szeret. Éreztem a hangján a gyengeséget, amitől felfordult a gyomrom.
Szeretem Őt. De nem engedem, hogy bántson engem. Nem leszek megint egy idióta. Nem fogok bedőlni még egyszer egy embernek, aki elhiteti velem, hogy szeret...
Megint egyedül vagyok. Csak én és a gondolataim.
Ez a legjobb érzés, amit valaha is érzékeltem, és az egyetlen is, amit érzek... Megöltek engem belülről. Fáj... Az érzelmeim nagy része mára már gyűlöletté vált, miattuk...
Megint egyedül vagyok...