Az Örökség

I. fejezet. A levél.

2015. október

1.

A vékony testalkatú, hosszú barna hajú, gyönyörű barna szemű szemüveges lány betért a kedvenc kávézójába, ahol rendszerint mindig csend és nyugalom fogadta. Leült a kedvenc asztalához és orra megtelt a finom kávé illatával, és megrendelte szokásos forró csokiját.

Julietta Speer szabadúszó újságíróként tengette az életét. De ez a nap elátkozott volt számára, ahova csak nyúlt, minden ripityára tört a kezei alatt. Pedig nem péntek tizenharmadika volt.

Amíg az italára várt, körbetekintett a kávézóban. A mellette lévő asztalnál egy fiatal anyuka ült, pár hónapos gyermekével. Julietta végigmérte mindkettőt. Szokásához híven megvonta a vállát és a szája sírásra görbült. Eszébe jutott a válása. Férje nem adta meg számára azt, amire a legjobban vágyott: családot. Gyűlölettel gondolt az előtte álló életre, és máskora, akik egy csöppet boldogabbak voltak őnála.

Miután kihozták a forró csokiját, belekortyolt. Ismételten az asszony felé sandított. Szeme a meglepetéstől kitágult, mint a vadmacskáknak az éjszakai vadászat alatt. Döbbenettől felpattant, felborítva a poharát, és a forró ital a nadrágjára ömlött. Felszisszent.

A nő felnézett az újságból. Julietta fájdalmas képpel az asztalhoz kacsázott, szó nélkül kikapta az asszony kezéből az újságot. A nő tátott szájjal bámulta az onnan elkacsázó Juliettát. Visszaült a helyére és idegesen lapozni kezdte az újságot. A havonta megjelenő újságban hihetetlen dolgokról számolnak be.

Címlapon egy nagyon régen, még kezdő újságíróként megírt cikke szerepelt. Sosem adta le, nemrég átírta, beadta és most visszamosolygott rá a címlapról. Végig olvasta, majd szó nélkül távozott a kávézóból.

2.

Gyönyörű őszi nap volt. A tenger felől a szél magával sodort még egy pici nyárutót. Nem sokáig. Az eget hirtelen borították el a felhők, szemerkélő esőben emberek siettek el a kávézó előtt. A szemerkélő esőt felváltotta a zuhogó, széllel érkező nagymennyiségű eső. Az emberek mérgesen, szitkozódva rohantak az utcán, mert a nagy erejű szél kifordította a kezükből az esernyőt.

Julietta kilépett a kávézó ajtaján, megcsúszott egy falevélen, szambát járva az utca közepén. Mire felocsúdott, már a vendégmarasztaló tócsa közepén feküdt elterülve. Hatalmasat nyelt a pocsolya vízéből, aminek nem volt rossz íze, csak egy kicsit sáros. Táskája és az újság néhány méternyire tőle hevertek, egy másik hízásnak induló tócsában. Néhány percig csillagokat látott maga körül. Még a hold is tisztelgett neki. A víz behatolt a nadrágja alá. Fázott. Hirtelen felpattant. Végig nézett magán, és eldöntötte, hogy úgy néz ki, mint egy elázott kacsa a St'James parkban.

Megpróbálta összeszedni a táskáját és az újságot a tócsából. Harsány reccsenés jelezte, hogy a táska most adta ki a lelkét. Nem foglalkozott vele. Hazafelé tartva arra az elhatározásra jutott, hogy felhívja a szerkesztőséget és megköszöni nekik a megjelenést.

Julietta tervez, a sors végez.

Holly kiejtette a kezéből a törlőruhát, amikor megpillantotta a lányát.

– Uramatyám, lányom, azt sem tudom mikor láttam utoljára hajótöröttet!

Az egész család a konyhában gyülekezett össze ezen az esős délelőttön. Amint átlépte a konyha küszöbét, kénytelen volt megállapítani, hogy a mai nappal melléfogott. Mindentekintetben. Hollyt szemmel láthatóan nem zavarta a dolog. Lehuppant férje mellé egy székre, majd maga mellé rántotta a lányát. Nővére szájhúzogatás közepette ült rá a konyhaasztalra. Édesanyja forró teát varázsolt elé. Addig csend honolt a konyhában, míg meg nem itta az utolsó cseppig. Julietta nem vette észre a nevére címzett borítékot.