Holdfény

Bevezető

Miért kell mindennek ilyen komplikáltnak lennie. Nem lehet elfogadni valakit olyannak amilyen? Miért kell csak azért bántani, mert kisebb vagyok és nem olyan szép, mint a többi lány? Csak egy szégyent lát bennem minden velem egykorú farkas kölyök. Pedig még megismerni se akarnak igazán. Mindig csak bántanak vagy szidnak. Most is alig bírtam elfutni előlük.

Bekergettek az erdőbe, pedig mondták nekünk, hogy kerüljük el, mert veszélyes lehet. De muszály volt beljebb jönnöm, mert ha nem akkor össze vertek volna. Most pedig itt várhatok, míg elmennek.

Mentem még egy darabig, majd kifulladva neki dőltem az egyik fának, majd szépen lassan leűltem és sírni kezdtem.

Hogy lehet mindenki ilyen gonosz. Mert nem szeretem azokat a dolgokat amiket ők és nem úgy öltözködöm ahogy ők, és nem úgy viselkedek. De sosem bosszantottam ezért a többieket. Most is csak űltem és rajzolgattam, mikor oda jöttek, széttépték a füzetem, majd elkezdtek kötekedni. Pedig sok emlék kötött ahoz a füzethez. De nem értik meg. Nem értenek meg. Sírtam tovább.

Egyedűl voltam a hatalmas erdőben és annak ellenére, hogy mindig ilyesztgettek vele, nyugodtnak éreztem magam. Itt legalább nem vagyok senki útjában. Elkezdett a fantáziám azon járni, hogy valyon merre vezethet. Milyen más tájakra. Ott valyon milyen lehet az élet.

De ekkor hangokat halottam. Megtöröltem a könnyes szemeimet és óvatosan a fa törzse mögé néztem. Valaki erre közeledett. Gyorsan vissza húztam a fejem és csendben össze húztam magam, hogy meg ne lásson. Csak úgy vert a szívem. Mégse volt jó ötlet ide jönni.

Hírtelen éreztem ahogy neki támaszkodik a fa másik felének. Ekkor már teljesen be voltam pánikolva. Nem tudtam mit csináljak. Fussak? Maradjak?

Ekkor mellém lépett, az egyik ágba kapaszkodva. Kb velem egyidős farkas fiú volt. Ruhája össze-vissza volt tépve és csupa véres seb borította. Elkerekedett szemekkel figyeltem, de ő elsőnek nem vett észre. Elkezdtem lassan hátra fele tenyerelni, de valami éles dologba nyúltam és kicsit feljajdúltam. Rámnézett. Ugyan olyan félve nézett rám, mint ahogy én rá. Majd mikor látta, hogy tőlem nem kell félni-e, közelebb jött, de én hátráltam tovább.

- Segíts... - mondta halkan, majd össze esett.

Ekkora már annyira pánikoltam, hogy felpattantam és rohanni kezdtem haza fele.

De.... Nem hagyhatom ott. Megáltam az erdő legszélén és vissza néztem. Valamit tennem kell. Szegény ott fekszik az erdőben és tiszta seb és vér. Valakinek el kell látni, vagy meghal. Nem nézett ki gonosznak. Sőt inkább olyan elveszettnek tünt, mint én.

Végül döntöttem. Vissza mentem érte.