Holdfény

2. Fejezet

Korán reggel keltem fel. Még épphogy a nap kezdett felfele kúszni az égen, de én már nem tudtam tovább aludni. Csak néztem ki a fejemből. Valyon mit kéne csinálni?

De végűl úgy döntöttem, hogy fetrengek tovább, mert lusta vagyok kikelni a puha, meleg takaró alól.

Milyen nap is van? Péntek. Huh utolsó nap. Na akkor már csak a mai napot kell túlélnem a suliban és aztán ki sem megyek egész hétvégén. Hogy megint találkozzak valamelyik idiótával a suliból? Biztos nem.

Oldalra fordúltam és össze gubolyodva feküdtem tovább és ábrándoztam.

Úgy ahogy 1 óra telt el, amit szinte észre sem vettem. Annyira a gondolataimba voltam mélyedve. Ebből az zökkentett ki, hogy anyu kinyitotta az ajtót és halkan bejött. Ránéztem.

- Ilyen korán fent vagy?

- Nem, nem. Csak nem rég keltem. - mondtam és felűlve nyújtózkodtam egy nagyot. - Mit szeretnél? - kérdeztem érdeklődve.

- Ma korábban kell mennem a munkába. Úgyhogy rád hagyom a házat.

- Nem kell suliba mennem? - csillant fel a szemem reményteljesen.

- Erről szó sincs! A suliba természetesen, hogy menned kell! - nézett rám szigorúan. De nagy pech...

- A fiúval mi lesz? - kérdeztem.

- Nemsokára hazaér apukád. Most reggel is akadt dolga, de azt mondta mire mész, addigra itt lesz. - gondolkozott anya.

-  Akkor rendben. - mondtam.

- Max félórát késhet. Addig talán el van. Úgyis csak egy gyerek, mint te. Hamár segítettünk rajta, remélem nem szedi szét a házat. - mondta mosolyogva. - Megtennéd, hogy beszélsz vele mielött elmész? Kaja pedig mindkettőtöknek van előkészítve. - felállt és elindúlt kifele.

- Rendben. Jó munkát. - válaszoltam. Csak bólintott és elment. Én pedig vissza dőltem az ágyra.

Sokat voltam már egyedűl. Szüleim rengeteget dolgoznak. Kiváltképp apám aki a falunk védelméért felelős egyik őr osztag kapitánya. Nehéz időket élünk és szükség van az erőre.
Anyukámnak viszont rugalmasabb azért a munka ideje. Az egyik kisboltban dolgozik, de ígyis sokszor szoktam egyedűl lenni. Szóval megszoktam.

De most ez másabb. Tudom, hogy van a házban rajtam kívűl más is. Így nem tudom a napi rutinjaimat ugyanúgy megcsinálni. Na mindegy.

Ránéztem az órára, és már 6:30 volt. Ideje felkelni. Fürdőszobai tevékenységeim elvégzése után (nem fogom ecsetelni nektek. A szokásos dolgok) a konyhába vetettem magam kaját keresve.

- Helllloooo.... - köszönt rám valaki mögülem. Rémülten felnéztem. Thomas volt az.

- Ohhh... Szia. Kérsz reggelit? - nyújtottam felé a házi készítésű kalácsot.

- Ömmm.... Nem... Nem. Már ígyis eleget tettetek értem.

- És?

- És nem tudom viszonozni.

- Nem baj. - mondtam és a kezébe nyomtam a kalácsot a tállal együtt. - Most viszont együnk.

Nagy nehezen, de leűlt ő is enni.