Holdfény

3. Fejezet

Benyitottam a házba. Síri csend fogadott. Apám a fotelben ült és olvasgatott, míg Thomas a kanapén fetrengett.

- Sziasztok! - köszöntem.

- Végre megjöttél. De... - nézett rám apám furcsán. - mi lett az arcoddal?

Értetlenkedve néztem rá, majd a tükörhöz léptem. Egyből feltűnt a vágás nyom az arcomon, amiből kicsit szivárgott a vér. Ezen kívül csupa kosz és folt voltam.

- Ammm... baleset. Elestem és megütöttem magam. - bevetettem egy ártatlan mosolyt hátha segít.

- És a vágás? - jött felém, hogy megvizsgáljon nincs-e más bajom.

- Biztos amikor elestem felszakadt a bőr... - válaszoltam.

- Értem. - Továbbra is gyanúsan kémlelt. - Menj. Hozd rendbe magad.

Szónélkül engedelmeskedtem és felfele indúltam az emeletre. Oda intettem Thomasnak köszönés képpen. Még mindig nem tudom hogyan kezeljem a jelenlétét. Ő viszont csak könyörgő tekintettel nézett rám. Nagyon kiváncsi vagyok, hogy mik zajlottak itt le míg nem voltam.

Bementem a szobámba és az ágy alá nyúltam, ugyanis ott volt a kötszeres ládám. Sokszor sérültem már meg, főleg az utóbbi pár évben és mivel a szüleim sokat dolgoznak, így megtanítottak hogyan lássam el magam, míg távol vannak. Most is a szokásos rutin szerint jártam el, lefertőtlenítettem a sebeim, majd bekötöztem, az arcomra pedig egy ragtapaszt készültem felrakni. Ekkor kopogtak az ajtón.

- Igen?

- Bejöhetek? - dugta be a fejét az ajtón Thomas.

- Gyere csak. - majd a még mindig sajgó vágásra rányomtam a tapaszt. Eközben leült mellém. - Milyen volt a napod? - kérdeztem. 

- Nagyon creepy. Következőleg ne hagyj egyedül vele légyszi! - erre felröhögtem.

- Mert? Mi volt?

- Háááttt... inkább veled mi volt? Úgynézem neked több mesélni valód van. - nézett rám szúrós szemekkel.

- Semmi érdekes. Elestem... - tagadtam továbbra is. Nem szeretem beismerni az ilyen dolgokat. Nem akarom, hogy gyengének tartsanak, vagy egy nagy szerencsétlennek. Magamtól akarom megoldani a problémáimat.

- Ne hazudj! Én tudom jól milyen, ha bántanak. Na mesélj! Ki volt?

- Ömmmm... - Most megfogott. Mit mondjak? Végig néztem rajta. Még mindig rajta voltak a kötések amiket anya rárakott. Talán neki elmondhatom.... - Pár osztálytársam. De nem vészes. Jól vagyok. - Mosolyogtam.

- Hogy néztek ki? - kérdezte.

- Ömmm... mindegy az. Úgyse ismered őket. Meg jól vagyok. - kezdett valami rossz előérzésem lenni. - Miért érdekel?

- Segítettél rajtam és most én rajtad. Na kik voltak?

- Mindegy az már... 

- Mondjad!

- Izé... - elkezdtem idegesen körül nézni mivel tudnám kimenteni magam. Majd a zsebem felé kaptam. Ezaz!!! Gyorsan kihalásztam belőle a szórólapot. - Amúgy nézd mit találtam! - Nyújtottam át neki a lapot. Elkezdte elolvasni, majd rám nézett.

- Ugye nem akarsz jelentkezni?

- De igen.... - Hitetlenkedve meredt rám, majd röhögésben tört ki. - Mi olyan vicces?

- Te akarsz ilyenre jelentkezni? - röhögött. - Már megbocsáss, de nem tűnsz olyan alkatnak aki ezt bírná. - röhögött tovább. 

- Attól még igenis végig tudom csinálni! - Háborodtam fel. De csak jobban szakadt rajta. 

- Neeemmm hiszem.... - törölgette a könnyeit.

- De igen! Be tudom bizonyítani! Akkor is jelentkezni fogok!

Nyílt az ajtó.

- Itt meg mi folyik? - lépett be apám. Thomas egyből elhallgatott.

- Ammm... jelentkezni akarok erre. - nyújtottam felé a szórólapot. Ő is végig olvasta, majd csak gúnyosan felszisszent.

- Nem neked való ez. - adta vissza a lapot.

- De miért nem? Meg tudom csinálni. Be tudok jutni!

- Az egy dolog. De nem biztos, hogy bírnád. Ne tedd tönkre magad.

- De érdekel a dolog és menni akarok!

- Azt mondtam, hogy nem! Kicsi és gyenge vagy hozzá. Darabokra szednek az első alkalomnál.

- Mindig csak ez a kifogás.... - mondtam halkan, de nem bírtam a szemébe nézni. - Mindig csak ez... - mondtam és kirohantam a nappaliba, majd onnan ki az utcára. Futottam vissza az erdő fele. Halottam még, hogy kiabálnak utánam, de nem törődtem vele.

Attól hogy még valaki kicsi, lehet jó valamiben. Attól, hogy valaki gyengének tűnik vagy az is, lehet erős. Sok fájdalmat éltem át mostanság, de nem törtem össze. Akkor mégis  gyenge lennék? Attól, hogy még fizikailag nem vagyok a toppon, még lehet belőlem valami. Attól még tudok harcolni! És meg akarom mutatni mit tudok valójában. 

Kiskoromtól kezdve mindig kértem apámat, hogy tanítson meg nekem valamit. Egy trükköt, egy fogást. De csak leintett és azt mondta nincs szükségem rá. Majd ő megvéd. De nem tud mindentől megvédeni. Magamon kell segítenem. De nem értette meg. 

Futásközben neki ütköztem valakinek. 

- Bocsánat... - kértem elnézést, de ekkor megláttam, hogy az egyik osztálytársam aki a délután bántott. A szívem elkezdett hevesen verni a félelemtől.

- Na mi van töpszli. Nem kaptál eleget? Pont jókor jössz. Nem vagyok valami jó hangulatomban és muszáj kiadnom a dühöm!

- Hagyj engem. Mit ártottam neked?

- Azt, hogy erre jártál. - Felém ütött, de elhajoltam. - Mi a fene! Megelevenedtél? - ütött felém megint, de sikertelenül. Így könyebb, ha egyedül van és nem többen jönnek rám egyszerre. Próbáltam védekezni ahogycsak tudtam. - Fejezd már be! - nekem rontott és a földhöz vágott. - Most meg vagy!

- Hagyd békén! - Kapta el a levegőben a kezét Thomas. Gyorsan ideért.

- Te meg ki vagy?

- Nem számít. Te szoktad bántani?

- És ha igen?

- Akkor véged! - Rávette magát.