Holdfény

1. Fejezet

Fent voltam a szobámba és már egy órája össze-vissza járok. Annyira kattog az agyam, hogy már semmire se vagyok képes. Ki-be járogattam a vendég szobából a sajátomba, de a 10. ilyen alkalom után felzavartak a szüleim, hogy ne legyek útban. Dúrcásan, de szótfogadtam.

Leültem az asztalhoz, hogy akkor most rajzolok valamit, hogy eltereljem a figyelmem, de nem nagyon jutott eszembe semmi jó ötlet. Tehetetlenűl ültem és néztem ki a fejemből.

Most valyon mi lesz? Mi lesz azzal a fiúval? Hogy sebesűlt meg? Ki bántotta? Veszélyes? Miért? Áááá...túl sok a kérdés.

Elkezdtem firkálni. Össze vissza kavargott bennem minden érzés. Most mi lesz...

- Kész a vacsora. Gyere enni. - Jött be az ajtón anya.

- Rendben. - mondtam és feláltam, a lapot pedig fejjel lefelé raktam, hogy ne lássa.

- Megint rajzolsz? Mondtam, hogy pihentesd a bekötött kezed.

- Tudom... De csak ez nyugtat meg.

- Jól van. Na gyere. - mondta és kiterelgetett a szobából.

- Hogy van? - kérdeztem mikor leértünk a lépcsőn.

- Mostmár jobban. Elláttam a sebét, szóval nem kell aggódnod. - moslygott rám megnyugtatóan. - Egyébként hol szedted össze? - nézett mostmár rám komolyabb pillantásokkal.

- Hááát.... - improvizálnom kell valamit. - Haza fele jövet találkoztam vele...

- Csak úgy a faluban? Más nem akart segíteni rajta? - nézett értetlenűl. Hát igen. Pocsékul hazudok.

- Igazából.... - ekkor nagy csörömpölés hallatszott a szomszéd szobából. Mindketten felriadtunk.

- Úgy hallom felébredt... - el is indúlt a szoba felé és bement. Én is követtem. A résnyire nyitott ajtón benéztem mi is történik.

- Hol vagyok? És ki vagy? - kérdezte a fiú réműlten.

Ahogy jobba körűl néztem, láttam, hogy az éjjeli lámpát zúzta csak össze, szerintem csak véletlen, mikor megréműlt.

- Nyugalom. - kezdett bele az anyukám. - Biztonságban vagy. Tőlünk igazán nem kell félned.

- Tőletek?

- Igen. - felém intett, hogy jöjjek be. Szépen lassan be is mentem és megáltam az ágy melett.

- Szia... - köszöntem félénken.

- Ő a lányom Leila. Én pedig Tracy. - szólt közbe.

- Én Thomas vagyok. - mutatkozott be.

- Örvendek, Thomas. Hány éves is vagy? - faggatta tovább. Kezdődik. Anyu mindent kifaggat mindenkiből.

- 10... - válaszólta.

- Pompás. Pont mint a lányom. Most pedig az érdekelne....

- Szerintem hagyjuk pihenni... - szóltam közbe, amire egy rosszaló pillantást kaptam anyutól, hogy félbeszakítottam. - Úgyértem biztos össze van zavarodva. Jobb, ha most kicsit lenyugszik...

- Jól van. Akkor pihenj. Hozzak be vacsorát? - kérdezte.

- Igazán nem kell... Ígyis többet ártottam már, mint kelett volna. - ránézett a törött lámpára. - Bocsánat. Nem akartam.

- Ugyan. - mondta anya, majd kifele indúlt. Én is követtem. - Úgyis régi volt. Majd reggel feltakarítom.

Thomas kicsit szégyenkezve nézett felénk.

- Várj! - szólt utánunk. - Leila igaz? Bent maradnál egy kicsit? - kérdezte.

- Hááát... - anyára néztem és ő csak bólintott egyet és kiment.

Vissza mentem az ágyhoz.

- Mit szeretnél? - kérdeztem félénken.

- Te hoztál ide?

- Igen... - szegényt valahogy csak sikerűlt haza rángatnom. Féltem kicsit, hogy csak több kárt teszek benne, mint amennyire már sebes volt.

- Azta. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kislányban van ennyi erő. - Na erre a beszólásra végkép nem számítottam.

- Nem vagyok kislány!

- De igen. Határozottan az vagy.

- Pfff... Ha csak ennyit szerettél volna... - mondtam és kifele mentem.

- Neeeee.... - mondta. - Bocsi. Csak meg akartam köszönni. Meg, hogy ellátátok a sebeim.

- Igazán semmiség...

- Nem semmiség. Köszönöm. - mondta mosolyogva, erre megkordúlt a gyomra.

- Szóval mégis éhes vagy.

- Én nem mondtam, hogy nem vagyok az...

- Akkor hozok enni. - mondtam.

- Nem keeellll....

- De. Ne ellenkezz. - ezzel kimentem.

Huuuuhhh... ezen is túl vagyok. Valyon mi lesz ez után? Kicsit megkönnyebűltem, hogy jól van.

Kértem anyutól még egy adagnyi kaját és bevittem neki, majd amikor kijöttem én is neki áltam az én részemre. Szószerint farkas éhes voltam. Sok volt ez a mai nap. A vacsi síri csendben telt. Csodáltam, hogy anyám nem kérdezősködik. Biztos ő is nagy gondolkodásban volt, hogy most mi legyen Thomas-sal.

Vacsi után eltakarítottunk és felfele indúltam a szobámba.

- Apu mikor ér haza? - kérdeztem vissza fordúlva.

- Szerintem majd éjjel. Megint sokáig kell dolgoznia.

- Ooohhh... értem. Akkor szerintem ma korán lefekszem.

- Megértem. Jóéjt.

- Neked is. - mondtam és becsuktam magam mögött az ajtót.

Huuuuhhhh...

Levetettem magam az ágyra. Fárasztó és furcsa nap volt. Nagyon furcsa. Becsuktam a szemem és már el is nyomott az álom.