Holdfény

5. Fejezet

Másnap reggel korán keltem. Nem bírtam sokáig aludni. Sosem bírtam sokáig ágyban maradni. Nagyon kicsi koromban is, mikor a nap felkelt, én is vele keltem. Emlékszem akkor még máshol laktunk és anyukám mindig küldött vissza az ágyba, hogy a kis fejlődő szervezetemnek sok alvásra van szüksége. Azzal morcosan, de vissza feküdtem, de aludni nem tudtam. Inkább mindenféléről fantáziáltam. Sok harcról, varázserőről, mindenről amiről csak álmodni mertem. Annyira szerettem volna, ha megtörténne. 

De most már saját szobám van, így nem tudják mikor kelek. Oda mentem az íróasztalomhoz és elkezdtem firkálni. Majd mikor kész lett kiragasztottam a falra a többi közé.

- Reggelt! - Jött be anya. - Már megint fent vagy?

- Nem bírtam tovább aludni.

- Akkor se kellett volna kikelni az ágyból. - nézett rám mérgesen. - Na gyere reggelizni. - Bólintottam és lementem a konyhába. 

Mindenféle finomság volt lent. Hétvégére anyu mindig vesz mindenféle péksütit reggelire Béla bá-tól. Az ő termékeinél nincs jobb.

Mindannyian szépen lassan összegyűltünk és elkezdtünk falatozni a friss ételből. Majd mikor jóllaktunk segítettem rendet rakni. Thomas is ott téblábolt közöttünk és segédkezett.

- Na kölykök ide. - intett apám felénk és maga elé mutatott. Érdeklődve figyeltem, hogy ezúttal mit akar mondani. - Mától kezdve kemény edzéseken vesztek részt. Minden hétvégén napkeltétől napnyugtáig. Nincs pihenő. Értve vagyok? - nagyot dobbant a szívem ennek hallatára. Csak nem bele egyezett mégis? Úristen!!! A boldogság és az izgalom egyszerre futott át rajtam és akaratlanul is elmosolyodtam. - Nem mosolyogni való dolog kis hölgy. Ha akármelyikőtök nem fogja bírni befejeztem.

- Megértettem. - vigyorogtam továbbra is. - Mikor kezdjük?

- Most. - mondta és anyára nézett. - Lina hozd a cuccokat. - Anya bólintott és bement a szobába és pár perc múlva kihozott 3 teli pakolt hátizsákot. Apu felkapta a sajátját és kifele indult. 

- Találkozunk holnap este. - mondta anyu búcsúképp. Mi meg csak néztünk, hogy most mi van, mert nem bírtuk feldolgozni, hogy mi is zajlik le ezekben a pillanatokban. Ekkor Thomas gyorsan felkapta az egyik hátizsákot és boldogan lépett ki apám után. Látom nem csak engem dobott fel a hír. Én is felvettem a kimaradt tatyós és elbúcsúztam anyától, majd rohantam utánuk.

***

Végre pihi! Amint megálltunk lihegve huppantam le a fűbe és kinyújtóztam. Vagy már órák óta gyalogoltunk. Erdőkön, hegyeken át. Teljesen kifulladtam.

Most viszont egy tisztásra értünk, melyet erdők és hegyek vettek körül. Kicsit távolabb egy romos vár állott. 

- Ott fogjuk elkezdeni az edzéseket. - mutatott a várra apu. - Ez egy régi erőd rendszer egy része, de rég nem használja senki. A vár kertje tele van edző felszerelésekkel. Annak idején én is itt tanultam meg az alapokat. Ha már jól fejlődtök és nem érek rá, akkor majd magatoktól is ide jöhettek. 

- És mi van akkor, ha nem tudsz még most az elején se elkísérni minket? Akkor nem lesz edzés? - kérdeztem.

- Ilyen fel se merüljön benned, hogy nincs edzés! Folyamatosan fejlődni kell. Ha nem érek rá akkor más fogja tartani.

- Ki?

- Arról majd gondoskodom. Egyéb kérdés?

- Mikor lehet fegyvert választani? - kérdezte Thomas érdeklődve.

- Ácsi kölyök. Még harmat gyenge vagy ahoz, hogy fegyvert forgass.

- Nem vagyok gyenge! Igenis elég erős vagyok.

- Akkor mutasd meg. - Apu ledobta a pulcsiját a földre, amitől látszott erős, izmos teste. Amúgyis elgondolkoztam azon, hogy hogyan bírja viselni azt a pulcsit ilyen melegben.

- Ugye nem akartok verekedni? - néztem rájuk elkerekedett szemekkel.

- Ugyan. Úgyse mer nekem jönni. - nézett önelégült mosollyal a fiúra. De Thomas neki rontott. Apu kicsit meglepődött és elkezdett védekezni. Nem támadott. Majd mikor megunta leterítette Thomast a földre egy mozdulattal. - Ezt mondtam. Elsőnek csak erősítő gyakorlatokat kaptok, míg úgy nem határozok, hogy fegyvert is kézbe vehettek. Értve vagyok? - bólintottunk. - Akkor indulás a vár.

15 perc séta után oda is értünk. Elég hatalmas és romos volt az egész épület. Úgy nézett ki, mintha már csak a falakon össze vissza kuszáló indák fogták volna csak össze. Az udvarában csak pár rossz, régi fából készült bábú, meg fakard volt össze vissza dobálva. Volt egy íjász pálya is felállítva az egyik végében. A másik felét a gaz nőtte be.

- Ma már nem fogunk semmihez. Nézzetek szét, ismerkedjetek a hellyel. Vacsorakor itt találkozunk. - Mondta és kifele indult a bejáraton.

- Okéééé.... - néztem vissza, de már Thomas is eltűnt. Egyedül maradtam.

Elindultam az egyik folyosón és a falakon lévő festményeket kezdtem nézni. Mind gyönyörű tájakat ábrázol, vagy épp véres csatát. Amennyire ki tudtam venni a hatalmas por réteg alól. Az egyik képen azonban nagyon meg akadt a szemem. Valakit ábrázolt. Lábujjhegyre álltam és úgy próbáltam letörölni, de csak az alját értem el így is. A kép előtt volt egy kis szekrény. Felmásztam a tetejére és onnan kezdtem arcot letörölni. Ahogy elhúztam rajta a kezem, két ég kék szempár nézett rám alóla. Komoly, ridegség áradt a nézéséből. De nem ez volt a legfurcsább a szeméből. Attól még, hogy mind a két szeme ugyanolyan kék volt, mégis teljesen más. Ez volt a legijesztőbb. 

- Te meg mit csinálsz? - szólalt meg mögülem egy hang. Annyira megijedtem, hogy elvesztettem az egyensúlyom és a veszélyesen össze vissza mozgó szekrénnyel együtt a hanyat estem.

- Áúúú.... - mondtam kiterülve a földön.

- Te nem vagy normális. Jól vagy? - segített fel Thomas.

- Fogjuk ár. - álltam fel és lesöpörtem magamról a temérdek piszkot amit a földről szedtem össze. - Máskor ne ijesztgess!

- Most nem volt szándékomban. 

- Ahhaaa...

- Figyi, találtam valami eszméletlen jót. Gyere. - mondta és elindult előre, én meg követtem. Nemsokára lefordult balra, ahol csiga lépcső vezetett fel egy toronyba. 

A tetejére felérve hűs szellő csapott meg. A torony teteje ugyanis fedetlen volt.

- Oda nézz. - mutatott az egyik irányba. Oda néztem. Gyönyörű táj fogadott. Hegyek, amik közül egy kis folyó csordogált a vár felé. Ahogy követtem a vonalát észre vettem is falut. Félig lerombolt, leégett kis üres falu volt a vár alatt. Úgyanúgy belepte a növényzet már. De ez is megadta a hely hangulatát.

- Azta. - mondtam.

- Ugye. - Majd csak néztük a tájat és elkezdtünk beszélgetni.

Kb egy óra telhetett el, mikor láttuk aput közeledni és valamit cipelt. Integettem neki, egyből észre vett és intett, hogy siessünk le. Vacsi idő van!