Hol vagy?

Levelek

Amikor nagyobb lettem, és a mama már mert mesélni a háborútról, akkor azt is elmondta, hogy 1914. karácsonyán a papa egy levelet kapott karácsonyra. Egy levelet. Nem akármilyet. A behívót a seregbe.
Miután a háborúba vonult a papa, a mama minden este imádkozott érte, és minden délelőtt ellenőrizte a leveleket, nem történt-e semmi a papával.

De én ezt nem tudtam megtenni.

Minden egy héttel ezelőtt kezdődött. A bombázás, a félelem, mind fekete felhőként telepedett rám. Fogalmam sem volt, mit keresek ott Budapesten, egy lakásban, a harmadik emeleten, a nagynénéméknél. Csak annyit tudtam, hogy ott kellett hagynom őket. Csomagolnom kellett, mert akármennyire is nem rég érkeztem, haza kellett mennem. Az anyámhoz, a húgomhoz. Apa a háborúba ment, azt tudtam. Csak ennyi volt biztos azokban a pillanatokban. Meg, hogy a rémálom elkezdődött. Ismét. Most nekem is át kell élnem a mama meséit. Soha nem akartam, irtóztam azoktól a szörnyektől, akik megelevenedtek előttem. Pedig ők is emberek voltak valamikor. De a háborúban csak szörnyek vannak. Szörnyek harcolnak egymással, azon, hogy melyikük szörnyebb. Melyikük tudja a nagyobb szörnyűségével maga alá gyűrni a másik hatalmas, de mégis kisebb szörnyűséget. Ennek csak borzalom a vége.
Most pedig újrakezdődik.

Egy nap alatt összepakoltam mindent, amit ezalatt a pár nap alatt kivettem egyáltalán. Legszívesebben sírtam volna, napokig, hónapokig, a sötét szobában, magamra zárkódva. De ez nem lett volna megoldás. Egy könny sem cseppent le a szememből. Dacoltam a könnyekkel. Csak ezzel tudtam győzni felettük.

~

Szombat reggel volt. A vasútállomásra indultunk, amikor kiléptem az ajtón Erzsi nénivel, aki kikísért az állomásra. A várost már kezdték helyreállítani. A téglák már nemsokára mind visszakerülnek eredeti helyükre. Az utcát belepő hamut asszonyok sepregették. A szomorúságot azonban nem tudák elseperni. Az csak leszállt, és megrekedt. Akár a köd. S nem tudtak ellene mit tenni.

Az ajtóra azonban egy levél volt rögzítve vékony ragasztószalag csíkkal. Meg is volt címezve. Fehér Dorottyának. Ennyi. Összehúzott szemekkel vettem le, és a bal felső sarokban a feladó nevét kerestem. De nem találtam. Csak ennyi volt odaírva: Tudni fogja. Kérem, hagyja itt, nem tévesztett címzettet.

A gondosan lezárt borítékot felszakítva kivettem belőle az összehajtogatott papírt.

Kedves Dorottya!
(Nem tudom, hívhatlak-e Dorkának, vagy más beceneveden)

Sajnálom, hogy nem tudtalak elkísérni. Sajnálom, hogy cserben kellett, hogy hagyjalak. Anyám beteg. Nagyon jó asszony, de a betegség elől ő sem bújhat el. Biztonságban kellett, hogy tudjam. De nekem Te vagy az első, akkor is. Ezt tudnod kell. De vakon is megbíztam volna benne, hogy hazajutsz. Remélem, amikor ezeket a sorokat olvasod, megbocsátod. Gondolom, nem tudunk többet találkozni. De tudd mindig, nem lesz olyan este, hogy ne gondolnák rád.

Szeretettel,
Tamás

Megfordítottam a lapot, de már semmi nem állt rajta. Ennyi. Semmi cím, semmi nyom. Hogy fogok erre válaszolni? Tudom merre lakik a barátom, de azt nem, hogy az melyik utca, hanyas szám, emelet, lakás. Pedig a válaszom már fogalmazódott is meg a fejemben. Annyi mindent el akartam neki mondani, el akartam tőle búcsúzni. De nem tudtam. Hát persze, miért is sikerülne bármi?- kérdezem magamtól.

Amikor a vonat elgördült a sinekről, azt gondoltam, itt az ideje, hogy sírhassak. Titkon, magamban. Nem volt itt semmilyen rokonom, senki nem láthatta. Otthon csak annyit mondtam, nem aludtam jól. Ezzel magyaráztam feldagadt szeemeimet.