Hol vagy?

Naprendszer

A szoba forog körülöttem. Mintha a Naprendszerben lennék. Minden sötét. Csak csillagok vannak mint a só, elszórva. Én egy bolygó vagyok. Látom a Szaturnusz gyűrűjét. Ott az Vénusz, ahogy sárgán kavarog a légköre és viharos. Viharos, mint a szívem. Sárga. Éva kedvenc színe volt. Sárga a Nap is, ami ott van az égen és energiát ad. Fényt. Lehetőséget, minden napra, amikor a Föld arcát a Nap felé fordítja. Olyankor a Nap és a Föld boldogan beszélgetnek. Egymásra mosolyognak. De soha nem kerülhetnek közelebb egymáshoz. Mindig tartaniuk kell a távolságot. Soha nem érinthetik meg egymást. Csak a szemeik találkozhatnak.
A Nap most is a Földdel beszélget. A Föld elmeséli, miket tesznek vele. Szomorú. A Nap is az lesz tőle. Először azt sem szerette, hogy az ő szeretett emberei házakat építenek a hátára. De azt szerette, ahogy a vető asszonyok a haját fésülik, miközben felszántják az udvart, vagy gereblyézik a leveleket. Minden rosszban volt valami jó. De a Napnak most nagyon sokat panaszolt. A Föld tele volt sebekkel. Nem véreztek. De az a seb, ami nem vérzik, az fáj a legjobban. A Föld is ezt mondta a Napnak. A Nap próbálta melegíteni a Földet, hogy legalább melegével gyógyítja. De én, aki a Földön álltam, és a Föld szeretett embere voltam, én fáztam. Rázott a hideg. A Nap ezt látta, és elszomorodott. A Föld is. Ismét. A sebeit már senki nem fogja helyrehozni. Az emberei soha nem fognak feltámadni. A Föld most érzi, hány embere fog benne nyugudni, élettelen, fehér testben.

Az én legjobb barátnőm is.

Harangoztak. A temetőben álltam. A Föld most szomorú. Felhőivel eltakarja arcát, hogy ne lássa a Nap, az     ő szerelme, hogy sír. Esett, mintha dézsából öntötték volna ránk. De én nem nyitottam ernyőt. Hagytam, hogy elásztassa arcomat a Föld könnye. Én nem sírtam. Nem tudtam. Remegtem, egész testemben, lépni sem bírtam, de egy könny sem cseppent le az arcomról.

Mi történhetett Évával? Megtalálták? Ott van egyáltalán előttem, abban a faládában? Nem akartam kimondani, miben. Nem akartam tudni, miért. Nem akartam felfogni ezt az egészet. Éva nem halt meg- hajtogatom magamban. Az eszem ellent mondd, a lelekem azonban vitába keveredik. De csak az igazukat szajkózza mindkettő.

Tamásék is itt vannak. A barátja, Péter eljött. Láttam is. Mellette Tamás. Mindketten tetőtől talpig feketében. Megpillantanak. Odalépnek hozzám és Tamás átölel. Péterhez lépek, és szorosan megölelem. Megveregetem a vállát, ahogy heves sírásban tör ki. Megrázta a dolog. Ő ott volt. Látta. Szemtanúja volt az egésznek.

Elhúzódom tőle csendesen. Tamáshoz lépek és hozzáfonódok. Mellkasára hajtom a fejem. Ő a hajamat simogatja. Nem szól semmit. Egyikünk sem. Ez most nem a szavak ideje. Ez most a csend ideje.

Fekete öltönykabátját kigombolva egyik felét a hátamra teríti. A reszketésem egy kicsit csendesül. Mindössze egy fekete szoknya van rajtam és harisnya, nem csoda, hogy az esőben átfagytam. A hajamban pedig egy csipkés fejdísz, amit azonnal letéptem róla, amint felveszem. Nem akarok felvágni ilyen dísszel. Ez most Éváról szól. A csend is. Minden vacogás. A Föld pedig ezt látva mégjobban rázendít az esőre.

A sárban lépkedünk, Tamás pedig szorosan mellettem jön. A bánatomat letakarja a kabátja. Az alá söpröm minden bajom. Csak néhány öregembert és öregasszonyt látok a sírok között, ahogy halkan megyünk a gyássszekér után. A nénikék is sírnak. Fiaik, lányaik mellett. Akik már szintén, egy jobb helyen vannak, Éva pedig közöttük. Tudom, hogy mosolyog. Tudom, hogy nem szeretné, hogy szomorúak legyünk.

Éva nem ezt kérné.