Hol vagy?

Gyász

Soha nem értettem, mi értelme a halotti tornak. Szerintem ha valakit igazán megrát valakinek a halála, még ha ránéz az ételre, attól is hányingere lesz. A rokonság viszont kedvére falatozott, pletykált, trécselt, mint a rég nem látott barátnők. Ettől csak mégjobban elment az étvágyam és kisebbre szűkült a gyomrom, úgy éreztem. Tamás mellettem ült, jobbomon. Bal oldalon anya, mellette a húgom, Anna. Anna csak bambult. Nem értette, miért van mindenki feketében. Nem értette, miért vagyok ilyen sápadt. De legalább annak örült, hogy megismerte Tamást. A barátom pedig egyből megtalálta a közös hangot a húgommal és életre szóló barátságot kötöttek.

- Én tudtam, hogy ez a lány nem fogja sokáig húzni!- üti meg a fülemet egy kijelentés. Fogalmam sincs, ki lehet az, aki mondhatta, de olyan biztos volt benne, hogy tenyerét is összecsapta. Éva anyját kerestem a tömegben. Lehajtott fejjel ült. Sírt. Tudtam. A haja eltakarta az arcát, de éreztem, hogy a szeme be van dagadva a sírástól.

- Amikor megszületett, én láttam, olyan kis gyenge kislány! Olyan anyjának való, elkényesztett lányka lesz!- elegyedik bele egy másik nénike is a beszédbe. Látom, előttük ott van egy félig üres szilvapálinkás üveg. Mindkettő előtt felespohár áll, nedvesen. De nem sokára ismét megtelik alkohollal, de nem sokáig. Hamar azt is kiüríti a két pletykás iszákos. Hangosabban szidják már a világot, és biztosabbak az igazukban. Nem tudom, ki hívhatta ide őket, de hogy Éva édesanyja nem, az biztos.

- Azt hiszem, én most megyek.- leteszem a kezemben gyűrögetett szalvétát, és felállok. Az asztalnál ülők csak csemdben nyugtázzák. Anyám is.

Tamás megfogja a kezemet. Ő is jön. Ő sem bírja. Kitárjuk az ajtót, és kilépve megcsap minket az eső jellegzetes szaga. Már nem esik, de a felhők nem oszoltak még el.

- Péter ott akarja hagyni az egyetemet.- mondja Tamás.- Harcolni akar.

- Éva miatt. Szerette.- nézek rá komolyan.

- Nem engedem neki.- néz a szemembe

- Nem, ne is. Nem szabad, hogy dühtől telve fejjel a halálba rohanjon. -rázom a fejem.

- Ezt mondtam én is.

- Évának azzal segít a leginkább, ha elvégzi az egyetemet. A diploma után pedig beállhat, ha még tart a háború. De remélem nem fog akkor már -teszem hozzá az erkélyre támaszkodva.

- Hát abban én is bízok. De már így is hat éve tart úgy igazán. Mármint ha onnan számítjuk, ahol elkezdődött az egész.

- Hazánk próbál óvkodni előle, nem szeretne ebbe csatlakozni. De Budapest így is romokban- nézek az égre. Föld, kérlek, valahogy, akárhogy, segíts rajtunk!

- Végül akkor nem jössz vissza az egyetemre?- kérdezi Tamás, egy pillanatra beállt csendet megtörve.

- Nem.- mondom.- Már az utolsókat rúgja a háború, de most a leginkább veszélyes a főváros. Látod most is. De hamarosan vége ennek a szörnyűségnek, érzem. És akkor majd én is nappali képzésre járok és Budára költözök, a rokonaimhoz.- tervezem a jövőt

- Aztán, amikor befejezzük az egyetemet- folytatja Tamás- akkor összeköltözünk egy gyönyörű lakásba a belvárosba

- Ahol lesz egy vörös macskánk- teszem a feltételt, amire Tamás bólintással válaszol.

- És a falat könyvespolcok fogják takarni, hogy érezhessük a könyv illatát- álmodik

- A Radnóti-kötet pedig külön kis polcon lesz, és minden közös kis csecsebecsénk és képünk körülötte lesz a polcra téve!

Nem tudjuk úgy kimondani, hogy ne piruljunk el mindketten. Akkor pedig mélyen a szemébe néztem és elvesztem a kék íriszének közepében feketéllő pupillában. Aztán lábujjhegyre emelkedtem és megcsókolt.

Minden megszűnt körülöttünk. Mi ketten, ismét egy kis sziget lettünk és a világ egyetlen óceánná folyt össze. A pletykáló asszonyok, a síró családtagok. Csak mi ketten voltunk. És a könnycsepp, ami a szememből lecsöppent. Az Éva volt.

A Nap és Föld tekintete pedig ismét találkozott. A Föld eloszlatta felhőit és egyenesen a Nap sárga szemeibe mosolygott. Csillogott mindkettőjük szeme és tudták mindketten, hogy a Föld hamarosan pihenőre térhet.

Mert 1945. április 4-én a szovjetek bevonutak hazánkba, de a világháborús borzalmak véget értek. S csak ez számított akkor. Új korszak vette kezdetét, lehetőleg egy jobb kor. De akkor az volt a fő, hogy nem lesz több vérontás. Legalábbis, mind azt hitték, és remélték.