Időutazók Társasága

I. / 3.

„Az óramutató a bankárunk, az adószedőnk,
a rendőrfelügyelőnk;
a belső idő a feleségünk."
- John Boyton Priestley

Addig nem különösebben gondolkodtam a részleteken, amíg anya be nem nyitott hozzám, a szobámba.
– Ilyen korán ébren vagy? – kérdezte csipkelődve, széles mosollyal az arcán. Lefagytam. Nem tudtam, mit feleljek, illetve hogy tegyek-e számot az iménti időutazásomról. De hogy vagyok egyáltalán képes rá? Szegény Stephen Hawking, ha tudná, hogy az elméletei beigazolódtak...
– Felébredtem, és nem tudtam visszaaludni – hazudtam rezzenéstelen arccal. A játék kedvéért egy nagyot ásítottam - nem mintha kellett volna.
– Ó. Csak mintha úgy hallottam volna, hogy valaki beszél hozzád. De biztos csak képzeltem – mosolygott rám kedvesen, aztán becsukta az ajtót. Illetve csak majdnem – És ne feledd, öltözz ki szépen, megyünk apád megnyitójára – nyitotta ki újra résnyire az ajtót.
– Muszáj? – nyöszörögtem.
– Tudod, mennyire fontosak neki a kutatásai, így a kiállításai is. És nem is akárhol lesz; a British Museumban. Bemegyünk a városba – kacsintott rám anya. Én csak jól hallhatóan sóhajtottam egyet, és beledőltem háttal az ágyamba. Mit is említett a másik Dale? Higgy. De előtte? Három óra múlva találkozom valami Nevadával. De Nevadának hívták a feleséget is, nem? A Nevada becézése tutira a Nev.

Az ágyammal szemben lévő Star Warsos faliórára pillantottam. 7:56. Hát, elég korán vagyunk még. Engedélyeztem magamnak öt percet, amit még édes semmittevéssel tölthettem az ágyamban. Ez alatt az öt perc alatt milliónyi meg milliónyi kérdés és gondolat cikázott át a fejemben. Hogy lehetek éppen én Időutazó? Ennek semmi értelme. Fizikailag, biológiailag és mindenhogy lehetetlen.

Jó, 8:01, ki az ágyból. Utasítottam magamat, majd felültem, aztán fel is álltam. A szekrényemhez lépdeltem. Lehet irányítani az időutazást? Kinyitottam az egyik ajtaját. Hogy lehet irányítani? Megnéztem, milyen ruhát vegyek fel. Miért éppen oda utaztam? A választásom egy hófehér, keményre mosott és élére vasalt ingre esett, kivettem a sötétkék-fekete csíkos nyakkendőmet, öltönyt is és a hozzá való nadrágot. Vannak rajtam kívül más Időutazók is? Mintha iskolai ünnepélyre készülnék. Tiszta fess legény vagyok. Ilyen pontosan fogok én emlékezni erre a napra harminc év múlva? Felöltöztem, aztán elmentem a szobámból nyíló, kis, folyosó végi fürdőszobánkba, ahol ráncba szedtem magam. Harminc év múlva meglátogat majd a mostani énem? Bizarr. Végül, amikor elkészültem, az utolsó kérdésen járt az agyam. Nev, akivel még nem is találkoztam, a feleségem lesz? Még bizarrabb.

⏳⌛️

– ... és ezúton szeretném megköszönni minden lelkes támogatómnak, akik nélkül ez a mai kiállítás itt, a British Museumban nem jöhetett volna létre. És végül, de nem utolsó sorban szeretném megköszönni szerető feleségemnek és gyermekeimnek, Dale-nek és Verának, hogy mindig támogatnak engem minden elvetemült – és kevésbé elvetemült ötletemben. Szeretném, ha tudnátok, nagyon szeretlek titeket – nézett le ránk apa a pódiumról sós izzadtságcseppektől fénylő homlokkal és alig észrevehetően remegő kezekkel. Nem éppen volt szónok alkat, ezért a beszédeit egytől-egyig végigizgulta. A megnyitókra vezető autóutakon rendszerint folyamatosan majrézott a volán mögött. Szegény anyának, Verának, meg nekem kellett nyugtatgatnunk őt. Sőt, egyszer Xanaxot kellet adni neki, mert az egyik megnyitóra hivatalos volt a miniszterelnök asszony is.

A beszéd befejeztével a megnyitón résztvevők ovációban törtek ki, háromszoros vastapssal illettük apát, aki büszkén kihúzta magát. Ezután következett egy sornyi kézrázás a támogatókkal - amiket mindig muszáj volt megörökíteni. Mi, hárman addig bájcsevejt folytattunk néhány kutatóval, akik apa kollégái voltak. Ugyanaz volt a szakterületük a régészetben, mint apának, ők is „nem annyira régi dolgok kutatói" voltak. Itt a XIX-XX. századra gondolok.