Időutazók Társasága

I. / 4.

„Még ha fel is fedeznek a jövőben valamilyen más elméletet, akkor sem hiszem, hogy az időutazás bármikor is megvalósulhat. Ha megvalósulhatna, akkor mostanra már elözönlöttek volna bennünket a jövőből érkezett turisták."
- Stephen Hawking

Aki kicsit is nyitott szemmel járt a világban, biztosan hallott már Stephen Hawking ikonikus időutazós partijáról, amelyen senki sem jelent meg rajta kívül. Az ominózus összejövetelt 2009-ben rendezte meg. Hawking órákon át ült az ételektől, italoktól roskadásig megterített asztalok között, és várt. De „bebizonyított" valamit. Hogy az időutazás nem lehetséges. Ó, szegényke, ha tudná, mekkorát tévedett... A buli meghívóit 2012-ben hozta nyilvánosságra, aki akkor már „tudta", hogy Időutazók nem léteznek. Egy egészen egyszerű okból kifolyólag nem jelent meg egy Időutazó sem; féltették a titkukat.

A hasam megint megremegett, ma másodszor. Egyáltalán ma van ma? A fényesség, ami az újabb időutazást jelezte, már elült, ezért kinyitottam a szemem. Teljes sötétségben voltunk. Az egyetlen biztos pont az Nevada bársonyosan puha keze volt az enyémben.
– Megvagy, Dale? – kérdezte suttogva. De miért suttogott?
– Amennyire meglehetek – feleltem tettetett nyugodtsággal a hangomban, normál hangerőn.
– Csss! Halkabban! Ez egy katonai támaszpont. Nem lenne szabad itt lennünk – suttogta, és én is halkabbra fogtam a mondandóm.
– És mi most tényleg 1942-ben vagyunk? – kérdeztem izgatottan.
– Ha minden igaz – felelte idegesen Nevada.
– De akkor honnan tudjuk, hogy hol és mikor vagyunk pontosan? – kérdezősködtem, miközben éreztem, hogy Nevada egy halvány fénycsík fele vezet. Egy ajtó irányába.
– Időutazás után mindig pontosan ugyanott vagyunk, csak egy másik év ugyanazon a napján. Tehát most elvileg 1942-ben vagyunk a British Museumban, július huszonkettedikén – felelte, aztán hirtelen megállt. Beleütköztem a hátába, és a sarkára léptem.
– Ott leszek az eksüvődön – súgtam neki.
– Hogy mi van? – kérdezett vissza értetlenül.
– Ez egy mondás – bár jobban belegondolva... – Egyébként komolyan olyan vagy, mint egy harminckétéves.
– Mert tényleg annyi vagyok. A te Jelenedben harminckettő vagyok, de én az enyémben csak tizenöt – felelte, én pedig egyszerűen nem tudtam értelmezni a hallottakat.
– Mi van a... a Jelenemmel? És mi ez az „én Jelenem, te Jelened"? – kérdeztem, miközben Nevada keze beleütközött egy fémes tárgyba.
– Megvagy, te kilincs! – kiáltott fel suttogva, majd válaszolt – Látom, tényleg nem tudsz semmit az időutazásról. De elárulom, hogy az a Jelen, amelyik időből eljössz a múltba. Vagy a te esetedben ez a jövőre is értendő. Ha nem a Jelenedben élsz, nem öregszel. Egy percet sem. Ha visszamész a Jelenedbe, ugyanott folytathatod az életed, ahol abbahagytad.
– Akkor ezek szerint... az Időutazók a végtelenségeik élhetnek? Ez lenne az örökélet titka? – kérdeztem kissé megfeledkezve önmagamról, a kelleténél hangosabban.
– Hallgass már! És a kérdésedre választ adva, igen, így örökké élhetünk. Kivéve, ha meghalunk. És amúgy is, örökké élni unalmas – felelte.
– Hát, biztos. Egyébként azt mondtad, hogy a jövőbe utazni csak egy ember tud, vagyis mostmár kettő. De akkor te hogy jöttél ide, ha a Jelenednél nem lehet későbbre utazni? – tettem fel a logikus kérdést arra vonatkozóan, hogy Nevada hogy van itt.
– Látom, felvetted a fonalat. Archie kísért át, egy ideig-óráig a jövőben tudok maradni, aztán automatikusan visszakerülök a Jelenembe – mondta, aztán megkérdezte – Mehetünk?
– Aha – feleltem.
– Ú, azt nagyon szeretem! – mondta magasabb hangon.
– Mit is pontosan? – kérdeztem, mert nem esett le, mire értette.
– Hát az A-hát. Tudod, a banda – felelte kikérve magának.
– Jaj, persze, tudom. A szüleim tavaly voltak egy koncertjükön.
– De jó nekik! Engem sosem engedtek el a szüleim. Mondjuk az utóbbi tizenhét évben nem is nagyon lett volna rá időm. Sajnos.
– Hogyhogy? – kérdeztem.
– Aki hatéves kora óta tud időt utazni, és a szülei az Időutazók Társaságának Londoni Székházának vezetői, az nem unatkozhat. Tizenötéves koromtól engedték meg, hogy elmehessek velük világot látni – magyarázta nosztalgikus hangon.
– Időutazók... mije? – kérdeztem, aztán Nevada csak válaszképpen felsóhajtott, majd halkan kinyitotta az ajtót.
- Csak visekedj természetesen – intett óvatosságra, amint kiléptünk a mosdó ajtaján. Hát, nem volt sokkal másabb a hall. Először a négyemeletes homokzsák fal tűnt fel, ami a nagylépcső aljánál volt.
– Hogy viselkedtek az emberek a negyvenes években? – kérdeztem fél szemöldököm felhúzva.
– Először is, fogj karon, akkor épp úgy fogunk tűnni, mint egy előkelő pár – tanácsolta, én pedig végigpásztáztam a nagy előcsarnokot.
– De hisz' egy teremtett lélek sincs itt.
– De ki kell mennünk az utcára. Majd ha katonák jönnek szembe, csak tégy úgy, mintha valami vicceset mondtam volna.
– Oké – feleltem – De... hova is megyünk pontosan? És miért? – tudakolóztam, mire Nevada csak megforgatta a szemét.
– Már elmondtam. El kell, hogy vigyelek az Időutazók Társaságának Londoni Székházába, hogy aztán megmenthessük a Végtelenség Világát, vagyis mi, földi Időutazók csak a Földet fogjuk megmenteni. Remélhetőleg – felelte, mintha mi sem lenne természetesebb, mint megmenteni egy egész bolygót.
– És mégis kitől kell megmen... – fogtam volna bele egy újabb kérdésbe, de Nevada bokán rúgott, hogy fejezzem be. Már majdnem a kijáratnál voltunk, amikor hátulról megszólított minket egy tiszteletet parancsoló férfihang.
– Álljanak meg! – szólított fel minket, mi meg engedelmeskedtünk. Megfordultunk, és egyenesen egy katonára néztünk. Ránézésre nem tűnt többnek húsznál, de a tekinete tapasztalatról tanúskodott – Maguk mégis mi a jó fészkes fenéért vannak itt? Ez a terület civileknek tabu! – szelte át hangja a hallt.
– Csak meg szerettük volna nézni a múzeumot – szabadkozott Nevada.
– Nem látták a harminc centis kiírást az épület oldalán? – kérdezte egy fokkal kedvesebben.
– Micsoda? – nevetett fel kínosan a még mindig erősen belém kapaszkodó lány – Ó, az a felirat?! Elnézést, uram, de nem figyeltük meg elég alaposan ezek szerint – hebegte Nevada, én meg csak álltam ott, mint a cölöp. A férfi rám meredt. Vállára akasztott puskájának tusával felém bökött.
– És magának meg mi baja? Miféle normálatlan alak vesz fel ilyen elegáns öltözékhez egy ilyen... fekete-fehér, csíkos vackot? – tért ki a cipőmre. Ó, igen. Mindig a jól bevált, kedvenc, és egyben legkényelmesebb cipőmben jártam mindenhova. Tényleg mindenhova.
– Vackot? Uram, ez egy eredeti, hamisítatlan Vans Old Skool. Higgye el, hetvenhat év múlva is menő lesz – keltem lábbelim védelmére azonnal. Kocsimosásból és takarításból szedtem össze rá a pénzt, mert a szüleim nem voltak hajlandóak egy „tömeg" ruhadarabra pénzt adni.
– Nevezze, aminek akarja, Mr. Vans, de innét akkor is el kell hordják az irhájukat, de menten! – kiáltotta a nyakán kidudorodó erekkel, Nevada meg az oldalamba bökött, hogy lassan ideje lenne mennünk.
– Azonnal, uram, azonnal – köszönt el Nevada, és kihúzott a széles ajtón, amin reggel még az én évemben léptem be.

Az utcára kiérve döbbenetes látvány fogadott; London volt, lebombázva.
– Te jó ég – mondtam kisebb sokkot kapva amiatt, hogy a fővárosban milyen állapotok uralkodtak.
– Durva, mi? – kérdezte egy gúnyos nevetéssel, majd folytatta – De ahogy Jennifer E. Smith is mondta egyszer, „minden új valami régi nyomában következik", nemde?
Némán bólintottam, majd végignéztem, ahogy Nevada kibontakozik karolásomból.
– Most pedig irány az IT épülete – mondta, és oldalba bökve intett, hogy kövessem.

⏳⌛️

A szarrá bombázott London utcáin lépkedve hirtelen minden eszembe jutott, amit eddig a II. világháborúról tanultam. Akár találkozhatnék Churchillel is, a világtörténelem egyik legnagyobb alakjával? Napóleonnal? Caesarral? Shakespeare-rel? Neroval is?
– Nev, kérdezhetek valamit? – kérdeztem egyszer csak, még mindig az utcákat róva.
– Én is kérdezhetek valamit? – kérdezett vissza. Nem egészen értettem, mire gondol – Miért hívsz Nevnek?
– Ó, ne haragudj, csak... – úgyis így foglak hívni harminc év múlva. Tettem hozzá gondolatban.
– Ne ne ne! Félreértesz. Tetszik a Nev. Mint becenév. Eddig senki sem hívott így – visszakozott mosolyogva – Szóval, mi lenne a kérdésed? – terelte vissza a beszélgetést rám.
– Hogy meg lehet másítani a múltat?
– Persze. De... csak az észszerűség határain belül – felelte.
– Tehát ha megölnénk, tegyük fel, Hitlert, még mielőtt bármiféle pusztítást véghez vitt volna, akkor jobb lenne a jövő. Vagy jelen. Vagy... érted – magyaráztam neki, mire ő csak komoly arccal nézett rám.
– Ilyeneket azért nem teszünk, mert az idő képlékeny. Bármiféle apró módosítás akár végzetes is lehet. Úgyhogy tilos. Szigorúan tilos. Amúgy is... megérkeztünk – mutatott a jobbunkon lévő, valaha puccos étteremre. Benne szürkés-fehér lepedőkkel, amikkel a kristálycsillárokat, asztalokat és székeket fedték le.
– De ez... elhagyatott – jelentettem ki csalódottan, leginkább magamnak.
– Nehogy azt hidd. Ez csak a felszín. A föld alatt van a mi kis bázisunk – mondta, aztán egy karmozdulattal jelezte, hogy nyissak be a poros, pókhálós ajtón. És nyitva volt. Belépve először a por és a doh szagát éreztem, de aztán mást is. Legjobban édes, gyümölcsös virágok elegyéhez tudtam volna hasonlítani. Aztán rá kellett jönnöm, hogy Nevnek van ilyen finom illata. Amint ő is bejött az épületbe, megelőzött, és várta, hogy kövessem. Keresztülvágott az asztalokkal teli nagy téren, aztán egy oldalsó ajtó felé igyekezett. Alacsony termete ellenére hosszú, szapora lépésekkel haladt. A szárnyas ajtón, amit a vállával lökött be, két kör alakú lyuk volt, azokban pókhálóval beszőtt üveg. Amikor én is beléptem a helyiségbe, rögtön rájöttem, hogy ez lehetett a konyha. Fekete-fehér csempe borítású padlója és falai voltak. A bronz edénytartókról lelógó serpenyők, fazekak, lábosok és egyéb konyhai mérőeszközök porosan vártak arra, hogy használják őket. Anya nagyon jól főz. Apa meg tud főzni egy virslit. Vera mindig segédkezik anyánál. Én pedig egy palacsintát el tudok készíteni.
Semerre nem láttam ajtót, ami mögött esetleg egy kis lépcsőház bújhatott volna meg, így lövésem se volt, hogyan juthatnánk le, a föld alá. Nev mintha a gondolataimban olvasna, szólalt meg.
– Ajtók nem lévén, egy rejtett helyen fogunk lejutni – rejtélyeskedett huncut mosollyal az arcán.
– És azt elárulod, hogy hol? – kérdeztem, mert sehol nem láttam csapóajtó-féleséget.
– Keresse meg, Monsieur Poirot – felelte játékosan. Még egyszer, jó alaposan körbenéztem a régi konyhában. És ekkor megakadt a szemem valamin. A fekete-fehér járólapokban alig észrevehetően, de ott volt egy titkos lejáró.
– Megvan, Nev – mutattam a kábé fél méterszer fél méteres négyzetre.
– Fantasztikus teljesítmény! De most már menjünk – mondta tettetett meglepettséggel a hangjában, aztán odament a csapóajtóhoz, leguggolt, kinyitotta, és... leugrott. Se szó, se beszéd, csak leugrott.