Időutazók Társasága

I. / 6.

„Nem járnak egyformán az órák. Van órája a részeg embernek és a bolondnak. Az ebédnek és a halálnak. A fiatalságnak és az öregedésnek."
- Krúdy Gyula

Beilleszkedni egy egészen új társaságba sosem egyszerű. Van, akinek gyorsabban, simábban megy, és van, akinek nem. Nos, én magamat nem sorolnám be egyikbe sem, mert jó emberismerő lévén mindig is én döntöttem el, hova akarok beilleszkedni, és hova nem.

– Emberek, ő itt a dédunokám, Dale York. Üdvözöljétek az Időutazók Társaságának legújabb tagját – tette a vállamra egyik kezét Archie. A többség arcán meglepődöttség és kíváncsiság ült, egy ember arcán azonban megvetés. Mi rosszat tettem? Ekkor egy középkorú, hozzám képest elég alacsony nő lépett hozzám, nyomában egy férfival. A nő fakóbarna haja laza kontyba volt kötve a tarkóján. A kezét nyújtotta felém, amit elfogadtam, és megráztam.
– Melissa Smith vagyok – mosolygott rám kedvesen.
– Dale York – feleltem. Aztán a férfi lépett elém, ő is a kezét nyújtotta. Meglepődtem, milyen magas voltam a többiekhez képest.
– Én pedig Alan Highmore vagyok, Melissa férje – mutatkozott be a vörös hajú férfi.
– Dale York – ismételtem el.
– Már nagyon vártuk, hogy eljöjj, Dale. Mi vagyunk Melissával az Időutazók Társaságának Londoni Székházának vezetői. És a kislányunk, akit már korábban megismerhettél... – lépett hátra Mr. Highmore, maga elé engedve Nevet.
– Nevada Highmore. De ezt már úgyis tudod – mosolygott rám a lány. Válaszképpen csak bizonytalanul bólintottam egyet.
– Többiek? Nektek is van nevetek, nem igaz? – fordult anyáskodóan a többi ember felé. Közülük a legidősebb sem tűnt többnek húsznál. Ha jól számoltam, öten álltak megszeppenve. Vegyesen fiúk-lányok. Végül egy nálam valamicskével fiatalabb srác lépett elém. Vézna, bronzbarna hajú gyerek volt. Ő is jobbját nyújtotta.
– Nigel Crocker – mutatkozott be.
– Dale York.
A következő ember egy lány volt. Fekete haja és sötétbarna szemei voltak.
– M-mawa la Penne – mondta félősen a tíz-tizenegy éves lány.
– Dale York – ismételtem el vagy tizedjére, aztán a kislány visszafutott a többiekhez. Egy kétpetéjű ikerpár következett. Iletve csak az egyik tagja, egy lány, aki megpróbálta Mr. Durcát magával rángatni. Végül a fiú beadta a derekát, és szemét az égre emelve, nagyot sóhajtva elindult testvére után. Mindkettejüknek ugyanolyan vonásaik voltak. Sötétbarna haj, zöldesbarna szem, vékony testalkat. Körülbelül velem lehettek egyidősek. A lány izgatottan, fülig érő szájjal nyújtotta a kezét.
– Amy Goldwell. Nagyon örvendek – üdvözölt kedvesen.
– Daniel – mondta a srác nemtörődöm módra, erősen megszorítva a kezem. Hát így állunk...
– Dale York – szorítottam vissza ugyanolyan erővel, ha nem nagyobbal, mire a fiúval sötét pillantás váltottunk, aztán visszamentek a helyükre, ahol eddig álltak. Daniel még visszanézett rám, ugyanaz a barátságtalan arckifejezés volt az arcán, mint amikor beléptem a terembe Nev nyomában.
Az utolsó egy lány volt. Tejfölszőke haja és gyönyörű tengerkék színű szemei voltak. Fiatalabb lehetett az ikreknél, mégis majd' olyan magas volt, mint én. Tipikus kosár-alkatú lányként könyveltem el. Félősen jött oda hozzám.
– Emmely Björn a nevem, de... de hívhatsz M-nek is – küldött felém egy bizonytalan mosolyt, aztán hófehér ruhája szélét idegesen söndörgetve visszament a sorba.
Egy pillanattal később Mrs. Highmore lépett az asztal azon végéhez, aminél éppen álltam, szembenézett az öt fiatallal, majd teátrálisan összecsapta a tenyerét.
– Ha már ilyen szépen összejöttünk mindannyian... – kezdett bele a mondókájába a nő, de egyvalaki nem bírta ki, hogy ne kössön bele.
– Szépen... – motyogta gúnyos hangon maga elé Daniel.
– Daniel, ha valami gondod van, kérlek mihamarabb tudasd velünk, az intézmény vezetőivel. Ha nincs több közölnivalód, akár csöndben is maradhatsz. Köszönöm – mondta fennhangon a fiúnak Mrs. Highmore, majd visszafordult a többiek felé, folytatva beszédét. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy néhányan - többek között Daniel tulajdon ikertestvére is - elmosolyodtak a lehordás során.
– Szóval, mint elkezdtem, örömmel fogadjuk Dale-t, ifjú tagunkat. Mint bizonyára tudjátok... Á, a pokolba is, üljünk inkább le – legyintett egyet a nő, kizökkenve szerepéből. A méregzöld, biliárdasztal filcére emlékeztető padlószőnyegen székek lábainak kopogása hallatszott, ahogy mindenki helyet foglalt. Balomon Archie ült, jobbomon meg Nev.
– Hol is tartottam? Á, igen. Ahogy tudjátok, a Végtelenség Világa, az univerzum, melyben élünk, veszélyben van. Mi, Időutazók, vagyunk a lehető legrosszabb helyzetben, ellentétben az Időtlenekkel. Egy Begyűjtő név alatt tevékenykedő Időutazóról lenne szó. Forrásaink sok mindent megtudtak az illető kilétéről. Több álnevet használt már, többek között a Harry Wilsont, a Quentin Geroge-ot és a Robert Andrewst. Utóbbi a legfrisebb adat – hatásszünetet tartott és körbenézett az összegyűlteken.
Robert Andrews... ekkor belém hasított a felismerés keserű íze.
– Mármint dr. Robert Andrews? – kérdeztem, mire kérdő pillantással fordult felém mindenki.
– Tudsz valamit erről a... Begyűjtőről, Dale? – kérdezte komoly hangon Mr. Highmore.
– Ismerek egy dr. Robert Andrewst. Épp ma beszéltem vele. Apám új kollégája. Régészek, és ma volt apám egyik kiállításának megnyitója. De ez az ember nem tűnt valami rokonszenvesnek, amikor kérdezgetni kezdtem...
– Miről beszéltetek? – kérdezte Archie idegesen piszkálva körömágyát.
– Egy zsebóráról. Valami... gravírozásra kérdeztem rá. Meg szóba jöttek a Yorkok és a York-ház is – próbáltam feleleveníteni a beszélgetés részleteit. Egyre több dolog ugrott be. Mindenkire néma csend telepedett; mindenkire.
– Így utólag átgondolva, szerintem kontaktlencsét viselt... – gondolkoztam hangosan. Belül elámultam arcmemóriám meglepő pontosságán. Természetellenesen sárga volt az írisze.
– És szerinted ez miben lényeges? – kotnyeleskedett bele lenéző hangon Daniel. Idegességemben meghúztam a nyakkendőmet, de túl erősen, amitől egy pillanatra elállt a lélegzetem.
– Én csak... – kezdtem volna valamiféle magyarázatba, magam elé képzelve, hogy lilulni kezd a fejem.
– Daniel! – bökte oldalba a mellette ülő Amy csúnyán nézve testvérére.
– Mi van? – morogta oda neki Daniel, de láttam az arcán (miután egy pillanatra rámnézett), hogy pontosan tudja, hogy bunkó. És hogy jól szórakozott iménti ügyetlenségemen. Archie megjegyzést se tett Daniel viselkedésére, folytatta.
– És elmondták, hogy mi volt belegravírozva? – kérdezte izgatott hangon.
– Ha jól emlékszem, igen. Azt hiszem, egy...
– D. York és V. York, ugye? – mondta helyettem.
– De honnan...? – szóltam kérdőn felhúzva fél szemöldököm.
– Hát... én magam gravíroztattam bele abba a zsebórába még húszéves korom körül a keresztneveitek kezdőbetűit.
– Veráé és az én nevem?
– Ahogy mondod. Egyszer, amikor még erőm teljében voltam, kíváncsi voltam a Nagy Háborúra. Tréfából meglátogattam az akkoriban parancsnokként dolgozó édesapámat az egyik londoni kaszárnyában. De ott sikeresen elhagytam az órát. Egy héttel a látogatásom után lebombázták az épületet – mesélte nosztalgikus hangon, mosolygó szemekkel.
– De miért vésetted bele a nevünket? – kérdeztem, mire Archie elmosolyodott.
– Azt akartam, hogy egyszer, mikor majd megöregszem, rátok hagyom az órát, ami akkorból származik, amikor megtudtam, hogy mindketten Időutazók vagytok – felelte vidoran. Én pedig elcsodálkoztam.
– Mind... mindketten? Vera is?
– Igen, Veronica is. Csak még nem fedezte fel ezen képességét. És ami igencsak megdöbbentő, hogy ő is tud a jövőbe utazni. Úgy látszik, ez családi vonás – nevetett fel jóízűen, én meg végignéztem az asztalnál ülőket. Mr. és Mrs. Highmore hitetlenkedő arckifejezését már csak Danielé überelte. Gúnyos megvetéssel mért végig engem, amikor találkozott a pillantásunk. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem, és a mellettem ülő Nevre néztem. Ő is csodálkozott, akárcsak én, és amikor a szeme sarkából észrevette, hogy több ideje nézem őt, mint illene, bokán rúgott az asztal alatt. Bele kellett harapnom a számba, hogy ne szisszenjek fel, de ő csak leplezni próbálta kitörni készülő nevetését. Nem tudtam mire vélni ezt az akcióját, így ismét Archie-ra figyeltem.
– Azt az órát az első fizetésemből vettem, igencsak drágán – tette hozzá szórakozottan. Mrs. Highmore arcán idegesség futott végig.
– Ha a Begyűjtő tudja, hogy létezik ez az óra, ami „régről" származik, és „ma" élő emberek nevei vannak rajta, akkor biztosan rájött, hogy ti ketten Időutazók vagytok, ezzel kiváló táptalajt biztosítva neki a következő célpontjához – hadarta végig.
– Vagyis hozzátok. Ti lesztek a következők – mondta vészjósló hangon Mr. Highmore.
– Miért? Ez a begyűjtő mit csinál az Időutazókkal? – kérdeztem előre tartva a választól.
– Forrásaink szerint egy hónapja kezdődött minden. A Begyűjtő, ahogy a neve is elárulja, Időutazókra vadászik. Megöli és... – itt elborzadás és undor keveréke mutatkozott az arcán a nőnek – Megissza a vérét azoknak a kivételes képességgel megáldottaknak, akik azon felül, hogy képesek az időutazásra, valami más képességgel is rendelkeznek. Mint te, Vera, vagy Archie. Mert ti a jövőbe is tudtok utazni.
– Mi ez, valami vámpír? – kérdezte hirtelen felszólalva Daniel. Szemében düh csillant fel.
– Ez csak a mese része, de valóban elraktározza áldozatainak a vérét. A Begyűjtő első áldozata Regina French volt, aki a Társaság tagja is volt. Szegény lány alig élt... – Mrs. Highmore hangja ekkor elcsuklott.
– És nagyon kedves volt. Mindig, mindenkivel – suttogta Amy. Legnagyobb döbbenetemre Daniel arcán is mintha gyász futott volna át egy röpke pillanat erejéig.
– De most koncentráljunk a mostra. A Begyűjtőt legutóbb 2001-ben látták, nem messze Edinburgh-tól. Két napja kaptuk a hírt, hogy ott is megölt egy Időutazót. Különleges képessége az volt, hogy egy konkrét napra is vissza tudott utazni. Eddig összesen... – ismét elcsuklott a hangja, mire a mellette ülő férje megfogta az asztalon pihenő kezét, és gyengéden megszorította. Majd egy csókot nyomott az asszony fejére, és átvette a szót.
– Eddig összesen 17 Időutazót ölt meg. Regina, vagy ahogy hívatta magát, Gigi, csak a kezdet volt. Az ő vére kellett, hogy Időutazóvá válhasson, azelőtt Időtlen volt. Nem tudjuk pontosan, mi a célja, de annyi biztos, hogy hatalmat akar. És azt is tudjuk, hogy ő is tud jövőbe utazni. Dale, a Begyűjtővel valószínűleg azért találkoztál, mert ő úgy akarta. Tudta, hogy te is Időutazó vagy, illetve a húgod is.
– És ami a legborzasztóbb az egészben, hogy követhetett ide – fejezte be Nev, velem pedig forgott a világ, a fejem zúgni, a fülem meg csengeni kezdett.
– Vera... meg is ölheti Verát? Meg is ölhette Verát? – pattantam fel elgyengülve a székemből. Meg kellett kapaszkodnom a szék támlájában, hogy ne terüljek szét a padlón.
– Visszamegyek – jelentettem ki nemes egyszerűséggel, és elindultam ki az ajtón.