Időutazók Társasága

I. / 2.

„Néhanapján azt szeretném, ha vissza tudnék menni az időben. Nem azért, hogy megváltoztassak bármit, csak hogy kétszer éljek át dolgokat."
- Ismeretlen

Magamat is sikerült meglepnem (a nap folyamán nem utoljára), amikor reggel kivételesen nem bal lábbal keltem ki az ágyból. Pedig pont fordítva kellett volna történnie a tegnapi szakításunk után, nem? Na, mindegy. Szóval madárcsicsergésre keltem és verőfényes napsütésre. Ugyan furcsálltam, hogy ilyen világos van a szobámban, mert úgy emlékeztem, hogy este lehúztam a redőnyömet, de ez nem vette el a reggeli lendületemet. Felültem az ágyban, és kidörzsöltem a szememből a maradék álmosságot is, hihetetlenül frissnek éreztem magam ezen a reggelen. Mikor először nyitottam ki a szememet, nagyon megijedtem. Ugyanis fogalmam nem volt, hogy hol a fészkes francban vagyok. Mert hogy nem az én szobámban voltam, az tuti. És egyáltalán nem volt ismerős a falak színe se, hiszen ez babakék színű falfestékkel volt kimázolva, míg a mi házunkban a barack volt az uralkodó szín. De a legfurcsább az egészben mégis az volt, hogy a szoba, amiben éppen voltam, ugyanazzal a kilátással bírt, mint az én szobám; a felkelő napra nézett. A szoba elrendezése is ugyanaz volt. Én másvalaki szobájában voltam. Pár pillanattal később hangos horkolásra lettem figyelmes. A padlón, nem messze a lábamtól, egy fiú hortyogott álmában. Ránézésre egyidősek lehettünk, ugyanolyan feketés-barnás haja volt, mint nekem. Rémülten néztem körbe a szobában. A szemem megakadt azon, amit keresett; két előhívott fénykép volt felszúrva az én íróasztalom feletti parafatáblára. Felálltam az ágyról, ügyesen lépkedve, hogy kikerüljem a sötétkék padlószőnyegen fekvő tagot, és odamasíroztam a képekhez, hogy jobban szemügyre vehessem őket. Az egyik képen a fiú volt, aki meglehetősen hasonlított rám, vélhetően az egyik haverjával, akivel egy vidámparkban szórakoztak éppen, a háttérben egy körhinta volt jól kivehető. A másik, jobb oldali képen pedig ugyanez a srác volt, körülötte pedig a szülei. Sokkot kaptam. Meg kellett dörzsölnöm a szemem és hármat pislognom, hogy fel tudjam dolgozni a látványt. A fotón látható apa pontosan ugyanúgy nézett ki, mint én. Csak cirka harminc évvel későbbi kiadásban. Hogy kerültem én ide? És mi ez az istenverte kísértetház? Muszáj volt kiderítenem, hol vagyok, meg vissza is kellett jutnom haza. Az igazi házba. A legkézenfekvőbb megoldás az lett volna, ha simán kimászom az ablakon, nyomot sem hagyva magam után, de természetesen zárva volt az ablak. Mintha oda lett volna ragasztva. Egy kis szerkezet volt odaerősítve a zár részéhez. Mi ez? Automatikus szellőztető rendszer? Mármint simán ki tudtam volna törni az üveget, de a józan paraszti eszem azt diktálta, hogy ne keltsek feltűnést. Így hát nem volt mit tennem, mint kimennem, ahol feltehetőleg a szülők voltak. Kíváncsi lettem volna, mire használhatták Vera szobáját, de efféle időhúzásokra nem volt időm. Reggel volt, annyit biztosra tudtam. De vajon hány óra? Ébren vannak már a szülők? A padlószőnyegen végigosanva az ajtóhoz mentem. A lehető leghalkabban nyitottam ki az ajtót - ugyanaz az ajtó volt, mint az enyém, leszámítva azt, hogy ez már durván 30 évvel öregebb -, rutinosan, ügyelve arra, hogy ne rúgjon vissza a kilincs. Macska módjára a lábujjhegyemen közlekedtem, nehogy véletlenül felkeltsem magamra a figyelmet. De minden igyekezetem ellenére lebuktam. Méghozzá elég könnyen és... különös módon. Az ajtón kilépve két szempár mért végig. Az egyik egy szarkalábakkal körülölelt, szürke, komoly féle volt, a másik pedig szelíd és barna. Előbbi én voltam, csak... mégsem. Egy ultravékony telefont tartott a füléhez, amiből hangok szűrődtek ki. Megzavartam egy beszélgetést.
- Ööö... helló. Én... csak... már itt sem vagyok - hordtam össze hetet-havat.
- Dale... - suttogta elképedéssel az arcán és csodálattal a hangjában a vöröses-barnás hajú nő, nyilván az anyuka, az apára nézve, nem rám. Ösztönösen a kedves arcú nőre néztem.
- Én megmondtam, Nev - bámult egyenesen a szemembe az idősebb hasonmásom.
- Elnézést, én csak... én csak idetévedtem - védekeztem és ezzel tulajdonképpen nem is állítottam valótlant.
- Semmi baj, Dale - mondta nekem a másik Dale. Nem féltem, vagy bármi, hogy tudta a nevem, egyfajta biztonságot éreztem a jelenlétében. De ha ő én vagyok harminc évvel később, nem is kell majréznom.
- Na álljunk csak meg! Maga... magukat én ismerem? - kérdeztem frusztráltan a házaspártól; tudtam, hogy ők férj és feleség, mivel arany karikagyűrűt viseltek gyűrűsujjaikon.
- Engem igen. Én te vagyok. A negyvenhét éves önmagad. Nevadát pedig durván... mennyi is? Durván három óra múlva megismered. Ne akadj ki nagyon - mondta nyugtatólag, amivel... semmivel sem lettem higgadtabb, inkább az ellenkezőjét sikerült elérnie.
- Hogy mi? Tudják, én... - értetlenkedtem, mint egy hülye.
- Dale, te egy Időutazó vagy. Nevada is. Ha találkozol Nevvel, márpedig fogsz, akkor ha hitetlenkedik, mondd neki, hogy „Az eskü szent, de az eskü örök", oké? Visszakísérem, rendben, picim? - darálta le nekem rezzenéstelen arccal Dale. Aztán a kérdéssel a felesége felé fordult. Ő csak bólintott. Ekkor a férfi felém lépett, a vállamra tette a kezét.
- Akkor menjünk haza, Dale - suttogta kaján vigyorral az arcán az idősebb kiadásom.
- De... már elnézést, de... hogy tudnék hinni önöknek? Ha így belegondolnak, ez... elég abszurdnak hangzik. Én, Időutazó? - kételkedtem a szavaikban - jobban mondva Dale-ében -, de jobban belegondolva hihető volt valamennyire a történet. Mégis mi más magyarázat létezne arra, hogy harminc évet előreutaztam az időben? Elvégre ugyanaz a ház volt, ugyanazzal az illetővel... velem.
- Szerinted hogy jutottál ide? - kérdezett vissza a nő, vagyis Nev, vagy ki.
- Az is logikus magyarázatnak tudható be, ha most mindezt csak álmodom - feleltem halkan.
- Álmainkban nem emlékszünk, hogy felkeltünk-e. Te felkeltél? - próbált meggyőzni a még mindig mellettem álló Dale. Visszagondoltam arra, ahogy felébredtem. Könnyedén ment. Furcsálltam is. Biztos emiatt az időutazós dolog miatt.
- I...igen. Igen - válaszoltam összehúzott szemöldökkel.
- Most már hiszel? - kérdezte kedvesen a még mindig mellettem álló énemtől.
- Fogjuk rá.
- Ez is több a semminél. De most vissza kell mennünk a volt szobámba, mert onnan jöttél ide - mutatott körbe, az egész világot szimbolozálva. Még vetettem egy utolsó pillantást a jövőbeli előszobába, ahol álltunk, aztán visszamentünk a szobámba. Az ajtón benyitva megláttam a még mindig a földön fekvő fiút. Dale mintha a gondolataimban olvasott volna, így szólt.
- Ő itt Ivan. A fiam. Mint látod, nem zavartatja magát. Olyan egy kicsit, mint amilyen én voltam - mondta halkan kuncogva. Magamra ismertem. Felőlem kitörhetett volna akár a III. Világháború is, én arra se keltem volna fel soha. Csak ha a belső órám ébresztett - Indulhatunk vissza a te Jelenedbe? - kérdezte izgatottsággal a hangjában Dale.
- Aha - mondtam, aztán a gyomrom hirtelen a torkomba ugrott, annyira csúszdázott. Egy másodperc töredékéig nem láttam mást, csak vakító fehérséget, majd hunyorogni kezdtem. Végül résnyire nyitottam a szemem, és döbbentem realizáltam magamban, hogy visszaérkeztem a jelenbe, a barackszínű szobámba, amiben narancssárga padlószőnyeg fogadott. Kicsit megszédültem, így reflexből a még mindig mellettem szobrozó Dale bal karjában kapaszkodtam meg.
- Majd hozzászoksz. Megszoksz vagy megszöksz - veregette meg a vállamat, aztán mielőtt egyszerűen köddé vált volna, búcsúzóul még ennyit mondott:
- Higgy!

Én meg csak ott álltam teljesen kótyagos fejjel, az elmúlt, fogalmam sincs, mennyi időn töprengve. Az elhangzott szavakat ismételgettem magamban. Időutazás. Abban a percben, ahogy a középkorú Dale otthagyott, világossá vált számomra, hogy az eddigi megszokott életem majd a feje tetejére áll.

És mennyire igazam lett.