Időutazók Társasága

I. / 8.

„Holnap nincs! Csak ma van! Nem vetted még észre azt a furcsaságot, hogy mindig várjuk a holnapot, és mikor ráébredünk, akkor megint csak ma van?"
- Kockás Pierre

Senkinek sem ajánlom, hogy megismerje azt az érzést, fájdalmat, ami egy fegyverlövéssel jár. Mármint nekem semmi bajom sincs a puskákkal, pisztolyokkal, elvégre sportlövőnek számítok, de azért az meglehetősen kellemetlen, ha konkrétan az ember füle mellett dördül el egy lövés.

Utána mindent csendesnek hall az ember. Lassanként ugyan már visszatért a hallásom, de nem volt még száz százalékos. A velőtrázó sikolyokat, amiket a tulajdon kishúga hallat, az újabb lövéseket, amelyek közül az egyik kis híján egyenesen az ágyékába megy, meg mindent. Egy dologra törekedtem: elvenni a pisztolyát, és lelőni. Régimódi, rövid csövű Revolver volt, amilyet csak a western filmekben látni.
– Te nyavalyás... – szitkozódott a férfi, akinek éppen a kulcscsontján térdepeltem diadalittasan zihálva, ámbár majdnem megsüketülve. De ekkor hirtelen erőt vett magán, és lelökött engem a mellkasáról. Fellélegzett, majd pillanatnyi zavaromat kihasználva megragadta a nyakamnál az ingemet, felemelt a levegőbe erősen megrántva nyakkendőmet, amit akasztókötélnek éreztem abban a pillanatban.
– Látod látod! A végén nem mindig az nyer, aki jobb kondicióban van – fröcsögte a képembe az esélyes megölőm. Éreztem, ahogy a fejem lilulni kezd az oxigénhiánytól. Utolsó erőmmel igyekeztem még egyszer, utoljára szeretett kishúgom szemébe nézni. Így hát jobbra sandítottam. Mélyen belenéztem V gyönyörűen csillogó szemeibe, amik rettegést, fájdalmat és elkeseredettséget tükröztek. Aztán Vera megint felsikoltott. Nem lehet igaz, ebben az épületben talán nem terjed a hang, vagy mi?! Muszáj volt elkapnom róla a tekintetem, mert ha nem így teszek, már rég halott lennék. A férfi kezében egy kés villant meg. A penge rideg, fémes csillogása elborzaszt. Ez lehetett volna az utolsó dolgok egyike, amiket földi életem során látok, de szerencsére nem így történt. Legnagyobb döbbenetemre nem kellett leperegnie szemem előtt az egész életemnek, mint valami diavetítésnek, hiszen mikor Verára néztem, megpillantottam mellette egy másik alakot is. Az elhagyott folyosó azon oldala felől futott egyenesen felém a segítségemre Daniel, ahonnan korábban én is érkeztem. Kezében szorosan markolt egy pisztolyt, mégpedig azt a Revolvert, amit a Begyűjtő kezéből sikerült kirúgnom nemrég. Nem hezitált túl sokat. Egyből meglőtte a Begyűjtőt. A férfi fájdalmasan felordított, aztán térdre rogyott, és vonaglani kezdett a fájdalomtól. Danielnek sajnos csak a gonosztevő combját sikerült eltalálnia, de ahogy ezt ő is észrevette, rögtön újratöltött, és meghúzta a ravaszt. De semmi sem történt. Daniel ideges, dühtől izzó arcát figyeltem. Akárhányszor is húzta meg a ravaszt, az egyszer sem sült el.
– Picsába, hogy ennek is most kell kifogynia! – üvöltötte el magát önkívületi állapotban, majd földhöz vágta a fegyvert. Vera összerezzent a hangos csattanástól. Aztán mindhárman a földön ülő, gúnyosan röhögő férfira pillantottunk. Csak maga elé révedt, és nevetett. Rajtunk.
– Maga meg mit röhög itt? Mi győztünk – förmedt rá a férfira Daniel.
– Vera... – suttogtam közben kishúgomnak, hogy idejöjjön hozzám. Kitárt karokkal vetődött szinte rám, és rögtön zokogni kezdett. Szorosan magamhoz öleltem, és Danielre néztem. Mikor észrevette, hogy figyelem őt, idegesen elkapta rólam pillantását, és a hajába túrt. Aztán megint a Begyűjtőre meredtünk.
– Még messze nincs vége ennek, fiúk-lányok – mormogta a férfi elgyengülve, vérző combbal a földön. Kezében még mindig ott szorongatta a kést. Aztán egyszercsak köddé vált.
– Ó, ne ne ne ne ne ne ne... – hadarta idegesen Daniel. Amikor a fiú, akiről eddig úgy tudtam, hogy nem kifejezetten érdeklik a világ dolgai, fel-alá kezdett járkálni a folyosón, megszólaltam.
– Jól vagy, ember? – a fiú ügyet sem vetett kérdésemre, helyette a halántékához kapott, és masszírozni kezdte. Verával értetlenül néztünk össze. Végül Daniel kisvártatva megmukkant.
– Utána kellett volna mennem... de én... – dadogta szüntelenül sétálgatva.
– Az időben? – kockáztattam meg egy kérdést. Hirtelen megtorpant, mire félig visszatért belé a lélek, és egy bizonyos mennyiség korábbi énjéből is.
– Miért, mit gondolsz, hogy máshogy? – vetett rám egy megvető pillantást, aztán megint járkálni kezdett. Nem bírtam megállni.
– Figyelj. Nem tudom, mi bajod van, és miért járkálsz most itt össze-vissza, mint akinek kilométerhiánya van, de el kéne tűnnünk, mielőtt valaki feljön megnézni, hogy mi volt ez a lövöldözés, vagy ilyesmi... – túrtam idegesen a hajamba. Daniel egészen meglepő válasszal szolgált.
– Ó. Hát az Időtlenek nem hallhattak semmit, mert létrehoztam egy úgynevezett hangburkot. Tudod, én is különleges vagyok – felelte egyszerűen.
– Idétlenek? – kérdeztem vissza.
– Időtlenek, te süket – forgatta meg jól láthatóan szemeit, aztán várta, hogy leessen nekem, mik azok. De mivel nem tudtam, mik vagy kik lehetnek az Időtlenek, folytatta –Azokat hívjuk így, akik nem tudnak utazni az időben.
– Ó. Egyébként miért nem Nev jött utánam? – dobtam be egy új témát – A Társaság küldött? – kérdezgettem, miközben V-re sandítottam, aki csak értetlenül kapkodta kettőnk között a fejét, erősen koncentrálva arra, hogy megértse a hallottakat.
– A Társaság küldött, Nevnek dolga akadt néhány idősebb taggal, akik neheztelték, hogy nem a tapasztaltakat - vagyis őket - küldték a Begyűjtő után, hanem „porba fingókat". Az egyik így fogalmazott – darálta el unott arcot vágva, mintha illene tudnom a felállást.
– Azt hittem, csak ti vagytok a Társaság tagjai. Mármint a londoniak – csodálkoztam el egy pillanatra, amit Daniel szépen ki is használt.
– Hinni a templomban kell, York – felelte lenézően, aztán tapsolt egyet. Egy halk pukkanást hallottam, és Verával értetlenül néztünk körbe.
– Most már meghallhatnak minket, úgyhogy ideje lenne eltűnnünk – morogta, és mire kettőt pislogtam, Daniel már a múltban volt. Itthagyott engem Verával, akinek még meg kellett magyaráznom mindent. Idegesen megvakartam a tarkómat, és köhintettem egyet.
– Nos... – kezdtem bele, mire Vera, akár egy kiskutya, oldalra döntötte a fejét.
– Annyi leesett, hogy az a fickó meg akar minket ölni. És hogy... Időutazók vagyunk. Vagy valami ilyesmi. És arra is rájöttem, hogy az a fiú az mérges rád. Nem, nem mérges, nem ez a jó szó. Féltékeny – keresgélte a szavakat V, én pedig furcsállón néztem rá.
– Féltékeny? Mire? – kérdeztem.
– Rád – mondta halkabban.
– Miért lenne rám félté... Ejtsük a témát. Majd... egy másik alkalommal folytatjuk, oké?
Válaszul csak bólintott.
– Szóval. Időutazók vagyunk, mindkettőnknek van ezen felül különleges képessége. Mi, plusz Archie, aki valóban él és virul, csak megrendezte a saját halálát, hogy segíteni tudjon egy Időutazókból álló, Időutazók Társaságának hívott klubnak, meg az a gonosz fószer, akit Begyűjtő néven ismer a világ fele, szóval csak mi négyen tudunk a jövőbe is utazni. Dióhéjban ennyi lenne – hadartam el a legfontosabb dolgokat. Vera nagyokat pislogott, és meg mertem volna esküdni rá, hogy tikkelt a szeme.
– Nagyon... nagyon kiborultál? – kérdeztem, V meg csak megvonta a vállát.
– Tudod, engem nagyon meglepett – mondtam grimaszolva.
– Tudod, engem is. De valahogy mindig is sejtettem. A bensőmben – adta válaszul, aztán hátrafordult hozzám, hogy megöleljem.

Abban a pillanatban csak két tehetetlen tinédzser voltunk, akik nem tudták, hogy a világban létezik az igazán rossz. Csak a felszínt értették, a mélyen fekvő, hatalmas horderejű igazságot azonban nem. Ölelkeztek, csak egymásra számíthattak. A testvéri szeretet meg nem szűnni akarása ott tartotta őket még egy ideig, aztán köddé váltak ők is.