Időutazók Társasága

I. / 7.

„Előbb-utóbb minden megszűnik létezni. Ez a dolgok rendje. Így működik az idő."
- Paul Griffin

Ha létezik az öröklét, miért nem használja ki senki? Azt mondják Isten hívői, létezik a Mennyország, ahova ha az ember eljut, örökké élhet Istennel. Örök boldogság, öröm, jókedv és nulla szenvedés.

Az írógépek hangos kattogásán keresztül is elég jól hallottam szívem dübörgő ritmusát ahhoz, hogy az adrenalintól ne halljak mást. Se Nev futó lépteit, se Archie kiáltását, hogy „Elment a józan eszed, Dale? Megöleted magad!", se a gépírónők rémült beszélgetését, amint elmém épségét tárgyalják ki.

Olyan gyorsan futottam, mint még életemben soha. Kirohantam a zsilipes ajtókon is, a forgatagban mindenkit félrelöktem magam körül. Most se volt időm körbenézni, engem csak egy dolog hajtott, a húgom iránt való szeretetem. A violán játszó árus még most is húzta a nótát, de egy pillanatra mintha szünetet tartott volna játékában, amikor a standja előtt félőrült módjára elrohantam.
– Dale! Ne menj vissza! – hallottam a távolból Nev hangját, mire egy pillanatra hátrafordultam futás közben, hogy ránézhessek. Ennek a következménye az lett, hogy fellöktem egy alacsony lányt, aki egy fiú karjába érkezett. Sűrű bocsánatkérés közepette tovább futottam. Már a vaslépcsőnél jártam, ahonnan korábban a vásárt néztem.
– Dale York! – hangzott fel Nev jellegzetes kiáltása, de én csak hármasával szedtem a lépcsőfokokat. A rozsdás fémajtón beküszködtem magamat, és a félsötétben megkerestem a létrát, amit legutóbb nem használtunk, hanem leugrottunk. A hideg, szintén fémből készült létra legfelső fokára érve jól bevertem a fejem, ami miatt egy cifrát káromkodtam, majd a fejem felett lévő csapóajtót felhajtottam. Hirtelen nagy fényességben találtam magam, így hunyorognom kellett. Kiugrottam a lyukból, és végigrohantam az elhagyatott konyhán. A portól nagyot tüsszentve - mivel hogy allergiás vagyok rá - visszaértem az étterem azon részére, ahol az asztalok porosodtak. Erős déjà vu érzésem támadt, de ügyet sem vetve semmire, kirohantam az utcára. Az égre pillantottam, amit régi vadászgépek szeltek át. Egy pillanatra megálltam, hogy körbenézzek. Próbáltam nyugodtan lélegezni, de egy sötét erő ellehetetlenítette ezt. Fojtogatott, sehogyse akart elengedni. A félelem megbénított, ha Verára gondoltam.

Szinte semmit se tudtam erről a csodálatos, egyben félelmetesen nagyhatalmú világról, amit úgy hívtak, idő. Időutazó voltam a múltban, én meg vissza akartam jutni a Jelenembe. Csak tudnám, hogy kell!

Erősen koncentráltam az évszámra. 2018.
Erősen koncentráltam arra a pillanatra, amikor Nevvel 1942-be utaztunk.
Erősen koncentráltam Verára, hogy éljen.
Erősen koncentráltam a Begyűjtöre, meg a mozdulatokra, amiket 10 évesen megtanultam karatén.
Erősen koncentráltam mindenre, amire csak lehetett.
Már éreztem is a bizsergető érzést, ami az időutazással járt. Szédülni kezdtem egy kicsit, de hamar fel kellett eszmélnem, amikor egy finom kéz az enyémre kulcsolódott. Egy pillanattal később kinyitottam a szemem, és ismét az én időmben voltunk. Olyan gyorsan engedtem el a kezét, amennyire csak lehetett.
– Te meg mit keresel itt? – rivalltam rá a járdán állva, ahol 76 éve is álltam.
– Csak nem azt képzelted, hogy egyedül szállsz szembe a Begyűjtővel? – vágott vissza Nev anyáskodó stílusban.
– De, pontosan ezt képzeltem – feleltem, és nem törődve a haragos tekintetű lánnyal, elindultam a házak között kilátszó tetejű múzeum felé, ahol a testvéremet otthagytam egy elmebeteggel. A hátam mögül hallottam Nev sietős lépteit, ahogy követni kezd.
– Dale. Te nem tudod, milyen erős ő. Nem tudnád legyőzni – mondta mögülem a lány.
– Ó, aranyos vagy, kösz a biztatást – mormogtam gúnyosan, mire megszaporázta a lépteit, és mellém ért.
– Már bocsánat, de én csak próbállak megvédeni. Szólj, ha ez gondot jelent neked és a büszkeségednek – vágott vissza pimaszul. Erre nem tudtam mit felelni. Elvégre egy ilyen helyzetben mégsem vallhattam meg, hogy igaza van. Nem az a fajta ember voltam, aki szeret elveszteni egy vitát.
– Dale – úgy határoztam, hogy nem figyelek rá.
– Dale – szólított egy fokkal hangosabban ezúttal.
– Dale! Kérlek... – fogta könyörgőre a figurát, és a perifériámból látva őt, összekulcsolta a kezeit, mintha imádkozna. Kész, feladom. Eddig bírtam. Most meg kell bántanom, hogy magamra hagyjon.
– Figyelj, Nev. Nem érdekel ez az anyáskodó stílusod, engem is felneveltek a szüleim. Ismerem a saját határaimat, és ebben a helyzetben neked nem jutott szerep, sajnálom. Majd találkozunk, ha Verát biztonságban tudhatom magam mellett, addig is... nincs szükségem rád – mondtam ki a végszót. A teátrálisra sikeredett mondatom után egy másik féle fojtogató erő kezdett el kígyózni a hasamból a torkom felé. Gombócot csinált a torkomba, mivel úgy döntött, letáborozik a hangszálaim környékén.
– Köszönöm, Dale York – mondta düh és elkeseredettség egyvelegében Nev, aztán sarkon fordult, és mire kettőt pislogtam, ő már nem volt sehol. Ebben az évszázadban nem. Még szerencse, hogy egy eldugott utcácskában voltunk, ahol egy járókelő sem figyelt fel az időutazására. Kihúztam magam, és elindultam vissza, a múzeum irányába.