Szárnyak (Félbehagyott, nem fogom folytatni)

I. rész: Az iskolai élet---5. fejezet: Fennakadás

Sára, ha ezt eddig nem olvastad, akkor szólok, hogy ezt véletlen tettem ki, és csak fél rész. Majd folytatom. Majd.

Másnap fáradtan ébredtem. Azonban rögtön kiűzte a szememből az álmot egy szörnyű felismerés. Eltűnt a szárnyam! Hiába próbáltam repülni. Megijedtem, hogy mi történhetett. Nem, nem is a megrémültem a jó szó. Inkább azt mondanám, hogy lefagytam. Ez alatt azt az érzést értem, amikor negatívan megdöbbenek, de annyira, hogy úgy érzem, kihűlök, és izzadni kezdek. Hidegnek érzem magam, először az arcomat, a lábamat, és az ujjaim végét. Mint a Jégvarázsban Anna, csak közben izzadok, és nem tudom rendesen használni az agyamat. Remeg a hideg, nedves kezem, és nem tudok semmire gondolni, csak arra, hogy mi, miért, hogy.

Pont ezt éreztem. Percekig álltam a szoba közepén így, lefagyva. Akkor sem tudtam megmozdulni, amikor Lili belépett. – Még mindig be van kapcsolva a medálod? Miért nem kapcsolod ki? – kérdezte. Megnyugodtam, hogy semmi baj nincs, és elkezdtem nevetni magamon. Elfelejtettem, hogy este nem kapcsoltam ki, csak rögtön elaludtam. Sőt, egy kicsit a medálról is elfelejtkeztem. Ráadásul sokkal kényelmesebb szárny nélkül háton feküdni.

Kikapcsoltam a medálom, felöltöztem, és én is elmentem reggelizni. Clara-t még ott találtam az asztalunknál. Müzlit és gyümölcsöt evett. Vagyis nem, mert nem is igazán evett. Sokkal inkább aludt. Bámult ki a fejéből, és gépiesen kanalazta a müzlit. Mint egy zombi.

- Fáradt vagy? Rosszat álmodtál? – kérdeztem.

- Igen. Nem tudtam aludni. Mindig rémálmom volt, és felriadtam. Azt álmodtam, hogy megfulladok, csípi a bőrömet a víz, és összelapít a nyomás. Mintha elvesztettem volna képességemet. Vagy csak nem tudtam volna használni. Mint te, szárnyak nélkül.

Örülj, hogy csak álmodtad! Én is ezt éreztem az előbb. Pedig csak bekapcsolva hagytam a medálomat.

Egész nap mindenkitől ezt hallottam. Az iskolát megszállta egy félelem, akkor már senki nem akarta elveszteni a képességét. A nap során egyre kevesebbükön láttam a medált. Délután Lili is levette. - Nem szeretném, hogy bármi történjen. Hiába is hasznos ez a medál, ártalmas is lehet. Nem kockáztatok. – mondta sóhajtva. Este Lia jött ellenőrizni, hogy rendben vagyunk-e, és nagyon elgyötörtnek tűnt. – Egész nap próbáltunk megnyugtatni titeket, hogy semmi baj, és nem fogjátok elveszteni a képességeteket. Miért nem hallgattatok ránk? Miért kell feleslegesen problémázni? A tanáraitok már 30 éve kiválasztottak. Nem hisztek nekik? – fakadt ki. Meg sem mertünk szólalni. Arra gondoltam, hogy én pont nem csináltam semmit, de mindegy, ha neki könnyebb attól, ha velünk kiabál, mint az összes diákkal, akkor felőlem... Végül bocsánatot kért, hogy nagyon fáradt, és elment aludni. Clara-val egyszerre fordultunk Lili felé:

 - Látod, igazán hordanod kéne a medálodat. Fontos. Értsd meg!

- Nem azért, hogy most rajtad legyen, csak érts egyet! Nem tudom, mi történhet, de biztos, hogy semmi jó!

- Csak annyit kell tenned, hogy hordod azt a medált, ami neked amúgy is tetszik. Tényleg bíznunk kell bennük.

Úgy tűnt, belemegy, de aztán elkezdte kifejteni a véleményét. – Ti soha nem fogjátok megérteni, hogy mit érzek. Ez az életem egyetlen értelme! Semmi másom nincs. Semmiben sem vagyok jó. A való életben minden apró segítségre szükségem lesz. Nincs más esélyem. Mindent meg kell tennem a képességem védelmében. Egész életemben azt hallgattam, hogy ki miben jó, és én meg ebben sem, abban sem, és hogy legyen már nekem is valamim. Most, hogy van, nem fogom kockáztatni az elvesztését.

Egész éjjel beszélgettünk. Sokat megtudtunk Lili családjáról. A szülei nagyon szabálytisztelőek és szigorúak, és mindig a legjobbat várják el tőle. Amíg nem teljesít megfelelően, addig csak szidják. Ráadásul olyan elvárásaik is vannak, amiket nem tud teljesíteni. Van három nővére, amit ők meg tudnak csinálni, azt Lilinek is tudnia kell. Pedig Lili másban jó. Ebben. Teljesen jogos, hogy nem vesztheti el. Valamennyire egyetértettünk vele, ezért sokáig tartott, amíg meggyőztük. Nem ártalmas a medál. Reggelre ő is egyetértett velünk. Mindenkit meg kell győznünk a medál hasznosságáról. Tervet dolgoztunk ki. Nem volt egy bonyolult terv, de alaposan ki kellett dolgozni. Mindenkinek pontosan tudnia kell, hogy milyen sorrendben, hogyan, és kit kell meggyőznie, hogy ő is segítsen. Igazából ennyi volt a terv, nem volt valami fantasztikus ötlet, de hát nem is kell, 30-an vagyunk összesen. Mindenki a csoporttársaival beszél először, meg az asztaltársaival, akit könnyebb meggyőzni. Minden este megbeszéljük, hogy mit sikerült aznap haladni, ki fog nekünk segíteni. 

Másnap reggel neki is fogtunk a terv megvalósításának. Én először Zsoltival akartam beszélni. Biztos voltam benne, hogy egyet fog velünk érteni. Azonban nem volt szerencsém. A termünk előtt, mint mindig, Brune állt. Igazából mire is számítottam? Mindig ő érkezik meg először. Tőle kicsit félek, úgyhogy nehezen szedtem össze a bátorságomat. Azért igyekeztem nem mutatni az idegességemet.

 - Szia Brune! Mit szólsz a ,,nagy problémákhoz"? - mondtam, idézőjelet mutatva a kezemmel.

- Őszintén? Idegesít. Mit képzelnek ezek magukról?! Anyuci kicsikéjének mindent szabad?! Nem igaz, hogy ezeket az egyszerű szabályokat fáj betartani. Ahelyett, hogy örülnének annak, amit kaptak, (most itt gondolok nem csak a képességükre, de a rengeteg segítségre is) még nekik áll följebb. - Bárki más ezt kiabálva mondta volna, felháborodottan, de Brune-t tényleg csak idegesítette. 

 - Akkor segítenél nekünk? Lili, Clara és én ellenük vagyunk. Próbálunk mindenkit meggyőzni erről. - Reménykedve néztem fel rá. Hátha benne lesz.

 - Aha, majd álmodban. Nem azt mondtam, hogy problémát akarok megoldani, hanem hogy idegesít. Ha így felfújjátok, csak még rosszabb lesz, de felőlem csináljatok, amit akartok. Engem hagyjatok ki belőle. - Olyan szinten lekezelően beszélt, hogy megrémültem tőle. Ijesztő ez a lány.

 - Ne már Brune, légyszi! Igazán szükségünk lenne rád! jó a meggyőzőképességed! Ráadásul idegesítenek téged is, tehát még jól is járnál vele, ha segítenél! - Már szinte könyörögtem. Brune tipikusan az az ember, ekit a többiek ugyan nem szeretnek, mégis valamiért hallgatnak rá, bíznak benne. Mint egy szigorú tanár.

 - Nem. Vannak fontosabb dolgaim is. Például, tudod, én szoktam tanulni. Vannak hobbijaim is. Már így is túl sok időt szántam erre a hülyeségre, már ne is haragudj. Most pedig hagyj békén a kis problémátokkal. - Kezdtem feladni. Az a baj vele, hogy hiába hiszek az igazamban, akkor is ő a határozottabb.

 - Rád mindenki hallgat. Nem telne sok időbe. Sőt! Nem tartozik a hobbijaid közé másokat kritizálni? - Utolsó próbálkozás. Hátha. Ha most sem enged, akkor tényleg hagyom.

 - Ha azt mondom, segítek, akkor békén hagysz végre?! Tudod mit, segítek. Mikor beszélünk? - Mondta fásultan. Bár szerintem meggyőztem.

 - Este, miután a segítők elmentek, a szobánkban. A mienk a 16-os. Köszönöm, hogy segítesz, annyira hálás vagyok neked! - Majdnem elsírtam magam, egyrészt a megkönnyebbüléstől, másrészt tényleg annyira hálás voltam neki.

Erre a szép végszóra érkezett meg Zsolti.

 - Jó reggelt! Miről maradtam le? Meg miben segít neked Brune?