Szárnyak (Félbehagyott, nem fogom folytatni)

Boldogulás

Több, mint egy éve kezdtem el írni ezt a fejezetet. Azóta szenvedek vele. Köszönjétek meg! Azonban az, hogy ez itt van, hordoz magában egy rossz hírt is: egy ideig nem fogok ide írni. Szüneteltetem. (mintha eddig írtam volna...) Van ötletem a folytatásra, csak lelkierőm nincs. Meg annyi hasonló sztorit találtam wattpadon, hogy elkezdtem csalódni önmagamban. De majd folytatom, egyszer. Tényleg, tudom, mit akarok, csak nem megy. Majd. Addig is, tessék, legyen nektek nyáron karácsony!

Másnap reggel felébredtem, és elkezdtem nyújtózkodni, de feszülni kezdett a bőr a hátamon, így abbahagytam. Emma még aludt, így kikapcsoltam a medálom, és körbe repültem a házat. Egy aprócska üdülőfaluban lakunk, télen senki nem jár arra, így nem kellett félnem, hogy valaki meglát. Régen a közeli nagyobb városban éltem az életem, ott voltak a barátaim is, akikhez Emma el akart ráncigálni, amint fölébredt.

- Réka, tegnap este üzentem az osztálynak, hogy te is jönnél az ajándékvásárlásra. - bevett hagyomány volt, hogy decemberben az egész osztály együtt megy el, és vesz meg mindent, ami a karácsonyi ajándékokhoz kell. Így a tőled messze állókkal vagy a legtöbbet, hiszen nekik nem fordítasz sok időt az ajándékukra, már ha egyáltalán adsz nekik. Ettől volt olyan erős az osztályközösségünk. - Örültek neki. Szóval, jönnöd kell. Ma. - közölte a tényeket. Még szívesen is mentem volna, de nem bírtam tovább szárnyak nélkül. Azonban szuper ötletem támadt.
- Oké, szívesen megyek. - mosolyogtam, és közben őrülten zakatolt az agyam a terv kivitelezésén. Sajnos Emma nem akart elmenni, mondván, mehetnénk együtt, de azért sikerült kedvesen elküldenem. Aztán a nővéremmel közösen megvalósítottuk, amit kitaláltam, így a 11-es találkozóra éppen odaértem. 

- Sziasztok! - köszöntem mosolyogva. Mindenki kérdezgetett, hogy mi volt velem, meg milyen az új sulim. Azt találtam ki fedősztorinak, hogy egy nagyon speciális betegségem volt, de már meggyógyítottak. Másik iskolába pedig szimplán azért kell járnom, mert az iskola támogatja az orvosokat, akik még kutatják ezt a betegséget. A barátaimról meséltem nekik, és hogy ők még mindig sokkal közelebb álnak hozzám, mint az újak. A szárnyamat takaró hátizsákról azt mondtam, hogy Lizának tervezek venni egy rollert. Aztán meg azt mondom, hogy nem találtam megfelelőt. Ez volt a nagy terv - álcám egy ideig működött is.

Először Emmával indultunk el kedvenc ruhaüzletünk felé. A többiekkel azt beszéltük, hogy ha valaki végez valahol, vagy valamivel, a kávézó elé megy, ott keres egy új csoportot, és velük megy tovább. Barátnőmmel Cilinek, Laurának, és Marcsinak sálat, sapkát, kesztyűt, ékszert, vagy ilyesmit szerettünk volna venni. Az üzletben azonban először mikulásjelmezeket pillantottunk meg. Egymásra néztünk, elvigyorodtunk, és egyszerre kezdtünk el rohanni. Elvettünk egyet-egyet, és már próbáltuk is fel, én persze kikapcsolt medállal. A leghülyébb képeket készítettük magunkról. A vége az lett, hogy mindketten vettünk belőle néhány fiúnak. A lányoknak is találtunk ajándékot, ha nem is ilyen vicceset. Azért még mindig Emma a legeslegjobb barátnőm.

Ezután Zsombival és Melindával indultam útnak. Emmának valami különlegeset szerettem volna ajándékozni. Láttam kulcstartókat, plüssöket, könyveket, noteszeket, és ajándéktárgyakat, amiknek biztosan örült volna, de egyik sem volt az igazi. Végül aztán egy apró ékszeresbódéban találtam meg, amit kerestem. Egy szív alakú medál volt, ami valójában képkeretként funkcionált. Egy fényképet lehetett beletenni, ettől személyes, és különleges ajándék lett belőle. Ugyanitt vettem Lizának is egy karkötőt, amin éppen olyan medál volt, mint amilyen az én nyakamban lógott, ezzel emlékeztetve a közös titkunkra, hogy ő áll legközelebb hozzám. 

Egész nap ajándékokon törtem a fejem. Az új barátaimnak is választottam, majd föladom postán. Elvileg odaér. Clara-nak egy emlékkönyvet, aminek a borítóján egy víz alatti kép van korallokról, Berninek egy speciális szabású ruhát, mert mindig panaszkodik, hogy sellőként nem tud mit hordani, Zsoltinak egy kulcstartót, Lucynek egy pár élénkvörös fülbevalót, Márknak egy hasonló fülhallgatót, Jaynek pedig a kedvenc könyvemet, mert mondta, hogy nem ismeri.

Este, mielőtt hazamentünk volna, még közösen elmentünk forrócsokizni, és sétáltunk a kivilágított városban, nevettünk a régi vicceinken. Úgy éreztem, visszakaptam az életem, hacsak egy rövid időre is, és ha dönteném kéne, nem tudnám, hogy melyiket választanám. Egy új, különleges, rejtélyes világot, vagy egy szuper osztályközösséget, a nővéremet, az örök legjobb barátnőmet, és az otthonomat.

Néhány nap múlva, mikor eljött a szenteste, izgatottan ébredtem. Az ablakon hiába néztem ki: a fehér karácsonyra még várni kellett. A lakás azonban készen állt az ünnepre. Fényfüzérek, fenyőágak, műfenyő díszek, mézeskalács illat. Liza sokat dolgozhatott a kedvemért. A konyhába érve a nővéremet hálóingben és kócosan találtam. Mosolygott.

- Boldog karácsonyt, hétalvó! - nevetett rám, majd kinyitotta a sütő ajtaját, hogy megnézze, kész-e a süti.

- Még csak 24-e van! - szóltam rá nevetve. - Karácsony holnap lesz.

Liza befogott munkára, mert bár nekem minden tökéletesnek tűnt, ő még talált kis koszszemcséket és rendetlen sarkokat. Nem tudom, honnan jött az a logika, hogy karácsonyra mindennek ragyognia kell a tisztaságtól, de tényleg jól esik tisztán ünnepelni.

Ezután feldíszítettük a karácsonyfát. Mindig nagyon tetszettek azok a fák, ahol csak piros-arany vagy ezüst-kék díszek vannak, de az valahogy nem az igazi. Nekem mindig is az volt az igazi karácsonyfa, amin minden rajta van, kezdve a kamumézeskalácstól és aranyszínű hangszerektől a gyerekbarkácsokon és az emlékeken át egészen a fényfüzérig és gömbdíszekig. Ez az össze-vissza, fantasztikus kavalkád az igazi karácsonyfa, aminek kutatni lehet az ezer csodáját. Mindig felidézünk ezer pillanatot a régi karácsonyokról. Például: Jé, ezt a díszt akkor horgolta a nagyi, amikor majdnem lázas maradtam karácsonyig! Ez olyan... Ez olyan KARÁCSONY! 

Az este sokára jött el. Lizával kettesben ünnepeltünk, de sok barátunktól, ismerősünktől kaptunk ajándékot. Meghitt, igazi karácsony volt. Amikor leszállt az este, ültünk a karányonyfa alatt, meggyújtottuk az izzókat, mézeskalácsot rágcsáltunk, énekeltük a hagyományos karácsonyi dalokat, és kibontottuk az ajándékainkat. Egyszerre volt nosztalgikus érzés, mint amikor még kicsik voltunk, és valami új, hogy mégis felnőttünk.

Sok szép ajándékot kaptam, de a legmeghatóbb mégis Lizáé volt. Saját kézzel vart nekem egy ezüstös pegazust, tudva, hogy még mindig nem nőttem ki a lómániámat, de az életem része lett a repülés. Könny szökött a szemembe, amikor megláttam. Olyan őszinte szeretet volt benne, amilyet nem sokszor tapasztal az ember. Megöleltük egymást, ő is örült az én ajándékomnak. 

Este sokáig karaoke-ztunk, csakis karácsonyi számokat, All I want for Christmas is you, Last Christmas, és beszélgettünk. Nem véletlenül a szeretet ünnepe a karácsony.