A sorozatgyilkos

IV.

Hogy mit érez valaki az első gyilkossága után? Biztosan nagyban függ attól is, hogy ki milyen lelkületű. Fatimának a gyűlölet adott erőt, hogy meghúzza a ravaszt. Ám egész testében remegett a gyilkosság után. „Rossz, gonosz embert öltem meg!", próbálta magát nyugtatni. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ott, legmélyen azt a szelíd, csendes hangot elhallgattassa...

Úgy gondolta, hogy a rendőrség rá egyelőre nem fog gyanakodni. Ám úgy döntött, a többit gyorsan, egymás után fogja elvégezni. Azok már rizikós esetek voltak...ugyanis azok közel álltak hozzá.

Robot bemelegítésnek, megmérettetésnek szánta. Úgy gondolta, hogy ha képes lesz megcsinálni, akkor a többi is menni fog. Utoljára fogja hagyni a szörnyet...

Az álmok továbbra sem hagyták békén. Most még jobban gyötörték. Látta Rob szenvedését, kínlódását, és a pillanatot, amikor Rob tudta, hogy itt a vég és meg fog halni. Vajon gondolt Istenre? És vajon Fatima gondol Rá?

***

Az elkövetkező napokban tette a dolgát, mint minden „normális" ember. Nem keltett feltűnést, nem történt semmi.

A lépcsőházban összefutott Cynthiával és Kittyvel, nagy néha Andyvel is. Megviselte őket nagybátyjuk halála. De azért, mintha valami megkönnyebbülés-féle is látszódott volna rajtuk.

***

Kocsiba ült, és elhajtott a következő városba, és megállt egy háztól nem messze. A férje halála óta nem járt itt. Lizé volt a ház, a férje anyjáé. Fájdalmas emlékek tolultak fel benne.

Alan két éve halt meg. Öngyilkos lett. Fatima a mai napig nem heverte ki elvesztését. Házasságuk viharos és szenvedélyes volt. Alan nem tudta magát túltenni azon, hogy feleségét gyermekkorában meggyalázták. Ami viszont az utolsó pont volt az életében az az, hogy őt is molesztálták. Az anyja. Fatima első perctől kezdve gyanította, hogy van valami a fia és anyja között. Furcsák voltak. Férje állandó dühkitörései is csak megerősítették gyanakvását. Alan kedve egyik percről a másikra változott meg. Míg először mosolygott, viccelődött, addig a következő percben elkomorult és haragossá vált. Nagy sokára nyílt csak meg.

Azt már a kezdetektől elmondta, hogy apja sokat és kíméletlenül verte őt és a bátyját. Nem azért, mert ivott. Nem, józanul. Ezért Alan nagyon visszahúzódóvá és ideges természetűvé vált. Gyermekkorában sokáig bepisilt. Igyekezett hamar a saját lábára állni és elköltözni a családi házból.

Az anyjával való viszonyáról csak sokára mesélt. Komoly problémái voltak a szexualitás terén. Mindig arra fogta, hogy mert Fatimát bántalmazták, ő azért nem tud az ágyban úgy teljesíteni, ahogy szeretne. Közben sokkal mélyebb ok húzódott a háttérben. Alan elmondta, hogy kicsi korában megcsonkították. Az anyja azzal az ürüggyel vitte el az orvoshoz, hogy fiának fitymaszűkülete van, szerinte. Ezért „megműtette" a doktornővel. Feltépték neki az előbőrt. Hatalmas fájdalommal járt. Alan azt mondta, hogy emlékezett a beavatkozásra, a fájdalomra, és az utána lévő tortúrára, mert nem tudott kínzó fájdalom nélkül pisilni. És ami még rosszabb volt, krémmel kellett kenegetni és húzogatni a bőrt, ami később önkéntelen maszturbációhoz vezetett nála. Igazából nem volt szükség a beavatkozásra, mert a pisilésben nem akadályozta a hosszabb előbőr. De Liz műttetni akarta. Ő fedezte fel, ő nézegette, ő mászkált a doktornőhöz és nyaggatta, hogy csinálja meg a fiúnak. Ő zsarolta a fiát, hogy ha nem fogja húzogatni és bekenni, akkor újra viszi műtétre. Szerette volna ő maga csinálni a krémezést és a húzogatást, de Alan nem engedte neki. Sírt, hisztizett és ordított. Lizt az is zavarta, hogy a kisgyermek Alan őt nézni a nagy szemeivel. Ettől összeakadtak a lábai. Még azt is megpróbálta, hogy pár hétre az anyjához adta a kisfiát, de a gyermek belázasodott és rosszul lett, így a nagyi gyorsan visszavitte a lányának. Ettől kezdve Alan állandóan próbálta követni az anyját, hogy az többet ne hagyja el.