A sorozatgyilkos

V.

Egy félreeső helyen leállította az autóját. Alanre gondolt és a megismerkedésükre. A helyi könyvtárban ismerkedtek össze. Fatima nem figyelt, és véletlen (vajon tényleg véletlen?) összeütközött Alannel. Mindketten elejtették könyveiket. Alan segített Fatimának összeszedni azokat. Első perctől kezdve működött közöttük a kémia. Sűrű bocsánatkérések közepette végül beszélgetésbe elegyedtek egymással. Búcsúzáskor Alan megkérdezte, hogy nem találkozhatnának-e valamelyik nap újra. Fatima boldogan egyezett bele. A találkozások egyre sűrűbben követték egymást, és három hónap múlva Alan megkérte a kezét. Boldogan mondott neki igen.

Olyan felhőtlen és boldog volt az a pár hónap, amit együtt töltöttek! Sokat bolondoztak, sétáltak és beszélgettek együtt. Fiatalok és szerelmesek voltak! Minden olyan egyszerűnek és jónak tűnt.

A házasságuknak nem mindenki örült. Alan szülei kifejezetten nem. Ők mást szántak a fiúknak.

Fatima szülei, akik elváltak már régen, elfogadták a lány döntését. Nem igen szóltak bele lányuk életébe.

Alan szüleivel állandóan küzdeni kellett. Főleg Alan apjával, Leslievel. Ő ki nem állhatta Fatimát. Liz a mosoly és megértés álcája mögé bújt, és úgy állította be magát, hogy ő mindenben egyet ért, számára rendben van a dolog. Közben végig reménykedett, hogy nem lesz az esküvőből és a kapcsolatból semmi. Nem így történt. Megismerkedésük után öt hónappal házasodtak össze. Kicsi esküvőjük volt, de annál bensőségesebb. Ám a gondtalan, szerelmes idő után jött a keserűség és a fájdalom. Próbáltak mindketten felülkerekedni a nehézségeken, ami hol sikerült, hol nem. De kapcsolatuk erős volt. Szerették akkor is egymást.

Szegény, Alan! Ő nem bírta! Túl sok volt neki. Egy idő után feladta. Saját magát egy nagy csődtömegnek tartotta. Pedig nem volt az.

Fatima arcán könnyek peregtek. Még mindig nagyon hiányozott neki Alan.

Alan temetése után csak úgy létezett a nagy semmibe. Nem akart látni, hallani senkit és semmit. Napokig feküdt a sötét szobában. Nem vette fel a telefont, nem ment be dolgozni. Semmi nem érdekelte. Alan fényképét szorongatta.

Talán el kellett volna adnia a házat és elmennie valahová jó messzire. De azzal nem oldott volna meg semmit. Alan akkor is hiányozott volna neki. Pár barát, jóakaró buzdította arra, hogy mozduljon ki, menjen szórakozni és keressen magának valakit. De kit? Ki érne föl Alannel? Senki sem tudná megütni Alan mércéjét! Alan volt a leg, leg. Ő megértette és szerette. Most bosszút állt Alanért! Ha Alant kiskorában nem bántják, akkor ez nem történik meg! Akkor Alan nem lett volna öngyilkos! Ám, talán akkor Alan sem fogadja el őt...hiszen sorstársak voltak...

Letörölte a könnyeit és útnak indult. Most messzebbre kellett mennie. Még meg kellett oldania egy másik, utolsó problémát. Vajon az végre enyhíti a fájdalmát? Vajon végre nyugtot talál?