Leírás: "Az ablakpárkányon ülök, és kifele bámulok a bedeszkázott ablak keskeny résein. De nem a valóságot látom. Nem véres emberi tetemeket. Nem a csámcsogó zombik hordáit. Nem. Inkább magam elé képzelem, milyen volt régen. "
Jellemzők: Dráma, Sötét, Novella,
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: Felkavaró tartalom
Az ablakpárkányon ülök, és kifele bámulok a bedeszkázott ablak keskeny résein. De nem a valóságot látom. Nem véres emberi tetemeket. Nem a csámcsogó zombik hordáit. Nem. Inkább magam elé képzelem, milyen volt régen. A kopár fák helyett az épp virágzó kerteket, a lepusztult épületek helyett a frissen festett házakat. Az utcán bicikliző gyerekeket. Valamit, ami már sosem jön vissza.
Egy zombi csapódik a bedeszkázott ablaknak, összerezzenek. Tudják, hogy itt vagyok. Hogy itt vagyunk. Nem képesek bejönni, várnak. Arra, hogy kimenjünk? Vagy igazából csak azért vannak itt, mert nincs céljuk? Nem tudom a választ, talán nem is számít. Előbb vagy utóbb el fogunk innen menni. Nem mintha lenne hova, nem mintha lenne erőm tovább menekülni az elkerülhetetlen elől. Elmegyek innen, de nem úgy, ahogy a többiek gondolják.
Vitatkozás hangja üti meg a fülem, de nem nézek oda. Úgyis tudom, miről van szó. Ugyanarról, amiről már napok óta: a fogyó élelemről, a távozás és a maradás kockázatairól. Mindenki mást gondol, mert mindenkinek más az érdeke. Már azt sem állíthatom, hogy legalább a túlélés igénye közös, mert már ez sem lenne igaz. Rám semmiképp. Nem akarok már menekülni, maradni, vagy tétlenül várni a halálra.
Gépiesen állok fel a párkányról, nem is fogom fel, hogy az ajtó felé mozdulok és már a kilincsen van a kezem. Hallom, ahogy valaki üvölt, de már nem érdekel, hogy mit. Sztoikus nyugalommal lenyomom a kilincset.
***
Nagyon köszönöm Kiának, a segítséget és a tanácsokat. Ez a történet nem készülhetett volna el, ha ő nem adja meg hozzá az ihletet : )
