Leírás: 100 mini történet pályázatra íródott novella
"Az emberek nagyon el vannak tájolva, ha a zombikról van szó. Amíg éltem, rengeteg ilyen témájú könyvet olvastam. Max Brooks Túlélőkönyvét például, bár látva, mivé lettem, teljesen felesleges volt. A zombi nem gonosz, csupán éhes. Pont."
Jellemzők: Dráma, Sötét, Novella,
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: Felkavaró tartalom
Az emberek nagyon el vannak tájolva, ha a zombikról van szó. Amíg éltem, rengeteg ilyen témájú könyvet olvastam. Max Brooks Túlélőkönyvét például, bár látva, mivé lettem, teljesen felesleges volt. A zombi nem gonosz, csupán éhes. Pont. És bár emberi mivoltomat nagyrészt elvesztettem, egyvalami azért megmaradt: az antiszociális viselkedészavarom. Mit mondjak, más betegségnek jobban örültem volna, mondjuk, a körömgombának. De nem, nekem ez jutott. Még mindig zavarnak a körülöttem lévők, akár zombik, akár emberek. Az sem segít sokat, hogy alapvetően félek a zombiktól. Mind véres, hörög és nyers húst eszik. Elég visszataszító látvány. Feltételezem, én sem nézek ki jobban, de nincs tükröm, mert a testem csak a kaja miatt hajlandó mozdulni. Boldog tudatlanság.
Szóval ennek szellemében próbálok nem társaságban csoszogni egyik helyről a másikra. Bár alapvetően nem én irányítom, merre megy a testem. Célirányosan főleg kaját keres. Nem is értem, mi szüksége van még erre a kevéske megmaradt tudatomra. A testemmel nem nagyon kommunikálunk, befolyásolni sem nagyon tudom, mit csinál, maximum annyiban, hogy főleg magányosan bóklásszon.
Néha kiszúr egy-egy embercsoportot, és nyilván feléjük is startol, mert éhes. Én meg totál pánikban vagyok: úristen, de sokan vannak. De persze ez mit sem számít. Ő megy, mert éhes. Én meg kiborulok, mert sokan vannak.
Azért nem tökéletes a tudatom, a nevemre nem emlékszem, de néha bekattannak mondatok, idézetek, mint például ez is:
„Karmok nyúznak, fogak tépnek, nem érhet ez boldogságos véget."
De ha megpusztulok (vicces), akkor se tudom megmondani, honnan, bár jól illik a hangulathoz. Mert valóban, nem is ért ez az élet boldog véget. És nem is hiszem, hogy ez változni fog.
Néha elmerengek (mert erre van időm bőven), hogy mi lesz velem, nem a testemmel, hiszen ahhoz már nincs sok közöm, hanem a tudatommal, vagyis velem. Mindig arra jutok, hogy az ég egy adta világon semmi funkcióm nincs már. És nem is vagyok annyira naiv, hogy azt gondoljam, örökké a testem börtönében fogok vegetálni. El fogok tűnni.
De addig a testem és én csoszogunk tovább kaját keresve, utálva a tömeget.
***
Nagyon köszönöm Kiának a támogatást, nélküle sose lett volna bátorságom beadni ezt a történetet pályázatra.
