can you keep a secret?

I .

A hangja még mindig cseng a fülemben, az érintését még mindig érzem a bőrömön, és még mindig tisztán hallom, ahogy azt mondja; Imádlak.
Gyötörnek a visszatérő gondolatok esténként. Ugyan azokat a zenéket hallgatom még mindig, mint akkor, ott, vele. Nem akarom elfelejteni, nem tudom elfelejteni. Néha úgy tűnik, hogy nem is hiányzik, néha úgy érzem, már elfelejtettem, aztán jön egy hang, egy fuvallat, egy gondolat, nevetés, és arra gondolok, vajon mit csinálhat? Azóta már kiépítette az üzletet? Boldog lehet? Szerethet? Hogy lehetnek a szülei?
Aztán csak azon kapom magam, hogy valaki játékosan vállbaboxxol, mert megint elbambultam.
Néha megfulladok a hiányába.

- Hahó, Csipkerózsika! - szólt hozzám a munkatársam, de persze később azt kívántam, bárcsak ne tette volna.
- Figyelek, mivanmivan?? - ráztam meg a fejem, hogy kicsit kitisztuljon az elmém.
- Holnap lesz a nagy nap, az anonim, senki nem tudja, senki nem hallotta vagy látta esküvősök jönnek végre! - nézett a szemembe Roland, a munkatársam. Már vagy másfél éve próbálkozik elhívni legalább egy kávéra, de mindig sikertelen a próbálkozása. Nem vágyom egy férfi társaságára sem.
Szuper. - zártam rövidre a beszélgetést, majd rohantam is a négyes asztalhoz, ugyanis a goromba, dagadt vendégúr, a beképzelt, felfuvalkodott asszonyával és az elkényesztetett csitri lányával felém nézett.
Fölényesen közölték, hogy az étel átlagos volt, és véleményük szerint nem is friss, amire én csak annyit mondtam, hogy mély elnézésüket kérjük, fizettek és borravaló nélkül távoztak. Micsoda beképzelt egy család.
Már-már kezdett elszállni ez a munkanap is, amikor Roland a pult mögül rám kiáltott;
- Gyöngyi! - összerezzentem a nevem hallatán, és hátrafordultam.
- Mi van?
- Meló után beülünk a többiekkel meginni pár sört, nem jössz el velünk? - a telefonomra néztem. Semmi üzenet egyik barátnőmtől se. Megvontam a vállam. - Naaaa, aztán hazakísérlek! - jaj uram, csak azt ne!
- Nem kell, kösz. Lehet elmegyek veletek. - bólintottam.
Amikor már zártunk, az összes nő munkatársam azon töprengett, vajon ki lehet az a titokzatos alak, aki holnap nálunk, az étterembe tartja a lakodalmat. Nem jutottak sok mindenre, miszerint a városba most nem hallott senki semmiféle eljegyzésről.
A közeli fakocsmába ültünk be. Én nem szeretem a sört, ezért inkább olcsó fehérbort kevertem sprite-al. Ezt is Ő tanította meg nekem.
- Még mindig sokat gondolsz rá? - hajolt hozzám közelebb Anna, hozzám legközelebb álló munkatársnőm.
- Pokolian sokat. - csúszott ki a számon.
- És Roli? Egy ici-picit sem érdekel? - kérdezte.
- Senki nem érdekel. - gyújtottam meg egy szál cigarettát.
Még letuszkoltam egy pohár bort, majd leléptem. Elsőnek. Szokás szerint.
Arra sétáltam haza, amerre ő lakott akkor, amikor még együtt voltunk. Most valami két gyerekes anyuka lakik a volt lakásába, ő pedig kitudja most hol van. Pedig annyira szeretném tudni.
Hazaértem takaros kis otthonomba. Egy szobás lakásomba akkora a felfordulás, hogy van mikor a saját szennyesembe botlok meg. Egyszerűen nincs kedvem, időm és energiám sem összetakarítani.
A telefonomra néztem. Rolandtól virított egy üzenet; Szívesen hazakísértelek volna.
Isten meg a ments! - gondoltam magamba.

Lezuhanyoztam, miközben a tv zaját hallgattam, ami a háttérbe halkant szólt. Előkészítettem a másnapi "ünnepéjes" felszolgáló hacukámat, majd bezuhantam az ágyba, és elnyomott az álom.