can you keep a secret?

I I .

Ugyan az a reggeli rutin, mint mindig; gyors hideg zuhany, kávé főzés, ablak kinyit, cigikávé, egy kis smink, bár ma reggel egy kicsit merészebb voltam a lakodalom miatt, fogmosás és aztán már csak vártam, hogy hívjon Anna, aki minden reggel elvisz melóba.

- Annnnnnnyira izgatott vagyok! - toporzékolt Anna, amikor már közelgett a hét óra. Engem teljesen hidegen hagyott. Tudtam, hogy ez pokolian hosszú nap lesz, ezért a negyedik kávémat kértem ki, amikor egyszer csak nagyon-nagyon rossz érzésem lett. Egy hófehér merci állt meg az étterem előtt.
Sötét ablakokkal, teljesen feldiszítve. Kinyitódott az ajtaja, nekem pedig bele kellett kapaszkodnom a pultba. Soha nem akartam ezt átélni. Életem egyetlen szerelme szállt ki az átkozott autóból, majd átsétált a másik oldalra, és kinyitotta a kocsi ajtaját a már friss feleségének, én pedig azt hittem, hogy rögtön agyvérzést kapok. A szívem ezerrel dobogott, a környezetem mintha teljesen lelassult volna, izzadni kezdett az egész testem. A következő, amire emlékszem az az, hogy az egyik söröshordón ülök a raktárban Annával.
- Jól vagy?? - szólt aggodalmasan.
- Nem.
- Hívjunk mentőt?
- Ne.
- Haza szeretnél menni?
- Nem.
- Biztos?
- Igen.
Nem tudom, akkor abban a pillanatban mi ütött belém, de kimentem. Kimentem hozzájuk. Rögtön kiszúrtam őt. Már csak remélni tudtam, hogy már túl vannak a közös táncon. Nem mosolygott, és még csak boldognak sem tűnt. Összeszorult a gyomrom, ahogy láttam őt. Ekkor rámnézett. Egyenesen bele a szemembe. Mintha újra megtöltődött volna boldogsággal az arca amikor meglátot, de még ekkor sem mosolygott.

Megegyeztünk Annával, hogy én csak a pult körül teszek-veszek, majd ő és Kitti átveszik a főpincér-szerepet.
Rakosgattam a koszos poharakat, tányérokat, nagy késeket, merőkanalakat ide-oda. Próbáltam magam teljesen lefoglalni, hogy még csak véletlenül se kelljen felnéznem, mert tudtam, hogy hogyha felnézek, akaratomon kívül is őt kezdem majd keresni a tömegben. Persze, mindenki felismert. Úgyértem az egész családja, nem hagyhatták ki a "Mi ujság van veled?" kérdéseket. Erőltetett mosollyal csak azt válaszoltam; minden rendben. Aztán békén hagytak.
Pakolgattam. Négy órán keresztül pakolgattam. Néha lopva rápillantottam. Tényleg nem tűnt boldognak, csak olyan erőltetett boldogságnak. Nem láttam a vonzódást, a szeretetet, törődést a szemében amikor ránézett a nőre. Ez egy kicsit megnyugtatott. Igaz, sokkal nyugodtabb lennék, ha a karjaiban lehetnék, és az illatát élvezhetném, de tudom, hogy ez nem történhet meg. Soha. Felesége van.
A karórámra néztem. Negyed tizenkettő. Már nagyon sok vendég részeg, és az egyik úr megpróbálta elkérni a telefonszámomat úgy negyed órája. Többször rám nézett az este során, engem pedig minden adandó alkalommal kirázott a hideg.
Ideje cigiznem. Már vagy három órája nem voltam kint a friss levegőn. Persze, én nem én lennék, ha Roland nem rohant volna rögtön utánam, hogy "ÉNISÉNISÉNIS". Mint egy kisgyerek.

A bejárat előtt álltam meg, és cigizni kezdtem. Az utcát már sötétség borította, csak a bentről kiszűrődő zajok töltötték meg a rövid utat. Szerettünk ilyenkor sétálni. A kapcsolatunk végén már csak csendben kullogtunk egymás mellett azt remélve, hogy ez még rendbe jöhet. Onnantól kezdve már soha nem beszélgettünk egymással mindenféléről, nem húztuk egymás agyát, nem csipkelődtünk. Elhidegült tőlem. Pokolian fájt. Még most is fáj.
- Figyelsz rám?? - Roland szakított ki a gondolataimból. Csak rá néztem, és megráztam a fejem.
- Bocs. - szívtam bele újra a cigimbe.
- Azt kérdeztem, nincs-e kedved... - kérdését az ajtó nyitódása szakította meg. A válaszom ajtónyitódás nélkül is nem lett volna.
Amikor odapillantottam, megállt a szívem egy pillanatra, megfagyott bennem minden csepp vér és kirázott a hideg. A könnyek mögül néztem végig, ahogy meggyújtja a cigijét. Még mindig ugyan azt szívja, mint akkor. Rám mosolygott. Elveszítettem az egyensúlyomat egy pillanatra, ezért a falnak dőltem.
- Mi újság? - irányította felém a kérdését.
Bársonyosan csengő hangja szabályos nótát játszott a fülembe. Roland szemrebbenés nélkül becsapta maga mögött az ajtót. Ketten maradtunk.
- Semmi különös, s veled? - válaszoltam a jól megszokott szöveggel.
- Férj lettem. - biccentett a bent mulatozó nőre. Görcsbe rándult a gyomrom.
Nem válaszoltam semmit, csak bólintottam egy aprót, és eszeveszettül ügyeltem arra, hogy ne bőgjem el magam.
- Sok boldogságot kívánok nektek. - szólaltam meg végül halkan, remegő hanggal.
- Azt hittem, hogy ezt tőled soha nem fogom hallani. - nézett rám komoly arccal. Meglepődtem. Megugrott a gyomrom, ekkor újra kicsapódott az ajtó.
A szőke, számomra ismeretlen nő pálinkától és bortól ázott arckifejezésével ránézett.
- Gyjere bhe szerelmem! - szédölgött, engem pedig a hányinger kapkodott.
- Mindjár, csak elszívom a cigim! - emelte fel a kezét, amibe a cigaretta virított. A nő becsukta maga mögött az ajtót, és el is tűnt a tömegben.
Pár másodpercig csak álltunk némán egymás mellett. Aztán hirtelen olyan történt, amire nem gondoltam volna; megragadta a karom, es szorosan magához ölelt:
- Sokat, sőt rengeteget gondolok rád. - nézett a szemembe, én pedig úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább visszatartani a könnyeim. Az inge újjával törölgette az arcom.
- Én is rád. - hüppögtem a karjaiban. Azt akartam, hogy soha többé ne engedjen el.
Ez a hely nekem lett kitalálva, rám formázták. Soha nem szabadott volna megengednem, hogy vége legyen.
- Jövő héten, mondjuk.. kedden! Ráérsz? - kérdezte elhatározottan. A szívem ezerrel zakatolt, és mást nem bírtam csinálni, csak bólogatni.
Ekkor újra kicsapódott az ajtó, amire ő hirtelen elengedett, mintha semmi nem történt volna. Bement.
Senkivel nem osztottam meg a kint történteket. Anna, a munkatársam sokszor próbálta belőlem kiszedni, hogy miről beszélgettünk cigizés közben, de én nem mondtam semmit. Csak jobb kedvem volt. Mosolyogtam. Igazán, őszintén. Nem terveztem elmondani senkinek sem, hogy elhívott egy találkozóra. Lehet, hogy másnap nem is fog rá emlékezni. Részeg. Vagyis, akkor nem volt még részeg, csak mólés. Szeretem. Mindig is szerettem.