can you keep a secret?

I I I .

Reggel hatkor keveredtem haza. Szerencsére nekem nem szóltak, hogy menjek majd másnap segíteni takarítani, talán a többiek túlságosan megsajnáltak, ezért megszántak egy pihenő nappal. Egész nap az ágyamba feküdtem, és óránként a telefonomat bámultam, hátha történik valami, jelez. De semmi. Egész nap görcsben volt a gyomrom, nem ettem semmit, képtelenségnek találtam, hogy akármit is le tudjak tuszkolni a torkomon.
Csak az illatát idéztem fel újra, és újra. Az ölelését, ahogy az arcomhoz ért. Mindennél többet jelentett az nekem.

Három óra magasságában megszólalt a telefonom. Csiklandozó érzést éreztem a gyomromba, a térdeim megremegtek és az ujjaim lefagytak. Remegve kaptam mancsaim közé a készüléket, amit sietősen fel is oldottam, majd az üzenetekbe mentem bele. Amint megláttam a fenti nevet és a kék pöttyöt mellette, a bokámig pottyant a gyomrom. Roland írt. Azt írta, hogy nemsokára végeznek a takarítással a restibe, azután megállna egy kávéra nálam.
Nem kérdezett, nem kért engedélyt, csak kijelentette.
Körülnéztem a lakásban. Ide nem jöhet. Mindenhol szét van rakodva, ruháim heverésznek mindenütt. Elfogadhatatlan állapotban áll a lakásom, és kizárt, hogy egy óra alatt ki tudnék takarítani.
Vasárnap van. Holnap után már kedd.
Holnap mindenkép kell beszélnem Zoéval. Ő a legjobb barátnőm már alapiskola óta.
Újra a kezembe vettem a telefonom és pötyögni kezdtem Rolandnak; Menjünk, és üljünk be inkább valahova. Meghívlak.
Persze, rögtön jött is a válasz; Rendben😉

Egy órám van, hogy egy kicsit emberi formát varázsoljak abból a nőből, aki épp visszanéz rám a tükörből.
Gyors hajfésülés, hajvasalás, fürdés, kevés smink, majd a ruha válogatás.
Egy kicsit sem akartam ünnepélyesen öltözni, ezért nagyon egyszerűre fogtam a dolgokat; fekete cicanadrág, fekete ujjatlan póló, és fölé egy kardigán. Ennyi.
Három negyvenkettő. Csengetett. Fel sem vettem neki a kaputelefont, nehogy véletlenül felkullogjon az emeletre, és ittmaradjon. Arra semmi szükség. Felvettem a cipőmet, és lementem hozzá. Hatalmas mosollyal fogadott, majd megölelt, amit én kissé esetlenül, de viszonoztam. Már ha ölelésnek lehet nevezni azt a tipikus vállveregetést, amikor abszolut nem vágysz a másik testi kontaktusára, és semmi szükséged nincs arra, hogy belemásszanak a személyes aurádba.
A tíz perces gondolkodás után, hogy hova menjünk, elindultunk a hozzánk legközelebb álló helyre; mi kis kávézónk.

Én hosszúkávét ittam, ő pedig kókuszos lattét. Ezerrel vert a szívem a kávé után. Utána még rendeltem egy kólát; kell az a koffein. Beszélgettünk minden féléről. Mesélt a hugáról, a családjáról, átrágtuk magunkat az időjárás-változáson is. Negyed hat volt, amikor ránéztem az órámra. Haza akarok már menni, befeküdni az ágyamba, és minél hamarabb elaludni, hogy minél hamarabb kedd lehessen.
- Nem vagy éhes? - kérdezte, miközben próbálta megfogni a kezem, én pedig mintha ebből semmit nem vettem volna észre, egyszerűen csak zsebrevágtam a markom. A kérdésére már válaszolni sem volt erőm. Ezer kedvem lett volna otthagyni, és soha többé még csak szóba sem állni vele, de akkor eszembe jutott, hogy majd' másfél hete nem vásároltam be semmiféle élelmiszert, és üres otthon a hűtőm.
Tehát beleegyeztem.
Ennek a fiúnak esküszöm elmentek otthonról. Azt hitte, hogy majd ha vesz egy egész pizzát felengedem magamhoz. Hát, ez nálam nem így működik, drágaságom. Az utolsó fél óra a találkozásunkból már csak műmosollyal, keserves műnevetéssel és kamu kérdésekkel telt el.

Hét óra magasságában értem haza. Mérges voltam, tüzelt a fejem. Szabályosan fújtattam. Alig vártam, hogy lezuhanyozzak, felvegyem azt a pizsit, amit még Tőle kaptam, és lelustulhassak a kanapéra.
Na, a lustizás. Mindig poénosan megjegyezte, mennyit alszom. Délután aludtam másfél órákat mindig, és este tíz-tizenegy óra magasságában el is köszöntem tőle minden egyes éjjel.
Szerettem.