Az elmegyógyintézet titkai

1.fejezet

Azt hiszem, mindig is többet éreztem Ryan iránt, mint szimpla barátság. Fáj, hogy nem tudtam ezt időben a tudtára adni. Most már nem sétálhatok vele kéz a kézben, nem nevethetek vele, nem érinthetem az arcát, nem ízlelhetem puha ajkait. Talán soha nem adatik meg nekem, hogy újra lássam azokat a gyönyörű szemeit, a mosolyra görbülő száját... Csak várok, és nézem a sápadt bőrét, vékony alakját az ablakon keresztül, ami már szinte egy teljes éve mozdulatlanul fekszik a fehér lepedőbe burkolt ágyon. Minden nap eljövök Hozzá, pontban reggel hatkor, és ülök a kis ablak előtt, egészen este nyolcig. Ugyan egy szót sem szól hozzám, de boldog vagyok, hogy láthatom Őt.
A szüleim szerint őrült vagyok, a barátaim szerint megszállott, szerintem csak egyszerűen szerelmes. Bármit megadnék, hogy újra halljam, amint mesél, teljes beleéléssel a hangjában, ahogyan énekel, mikor azt hiszi, hogy senki sincs a közelben, és amikor nevet, mert felborulok a székkel... E helyett, csak a Ryan szívdobogását ellenőrző gép monoton pittyegése duruzsol a fülembe, egyfajta keserű felismeréskét, hogy bizony nyolc óra van, ideje menni. Csigalassúsággal tápászkodom fel a kényelmetlen kórházi székből, végig Ryan arcát figyelve, és remélve, hogy ma végre történik valami. De most sincs szerencsém, és végül el kell hagynom a boldogságot jelentő hideg, üres termet. Még utoljára visszanézek, és mintha egy apró mosolyt vélnék felfedezni szerelmem sápadt, kifejezéstelen arcán. Kissé reménytelibben indulok hazafelé, elfeledve minden gondomat, szomorúságomat, és baljós gondolatomat, amik démonként telepedtek az életemre. Ryan mosolygó arca beleégett a retinámba, és ezt a képet soha ki nem törölném onnan.