Az elmegyógyintézet titkai

6.fejezet

Soha nem tudtam, milyen elveszíteni valakit, de most, mikor a fekete autó kifordul a sikátorból, úgy érzem, életem értelme eltűnik a kanyar után a járművel együtt. Könnyeim megállíthatatlanul potyognak, de hát, kit is érdekel ez. Már nem számítok senkinek sem. Úgy sajnálom Ryan, hogy nem tudtalak megvédeni...
Önsajnálatomból egy fék csikorgásának hangja szakít ki, majd fényszóró lángja vetül az arcomra. Be kell húnynom a szemem a hirtelen világosságtól. Egy ajtó csapódása hallatszik, majd kicsivel később egy női alak rajzolódik ki előttem.
Vörös haját egy laza kontyba fogta, szemei kéken csillognak, mint az éjszaka. Egy szintén sötétkék kabát takarja, talán kissé teltebb alakját, a lenge szövet alól pedig, alig észrevehetően kikandikál fehér blúza. Leguggol, én pedig ösztönösen húzódok közelebb a falhoz.
-Nem bízhatok senkiben!- suttogom magam elé.
A nő elkuncogja magát; a hangja kicsit éles, mégis magával ragadó.
-Semmi okod félni, Jason.-mosolyog, ám engem mégis kiráz tőle a hideg.
-H-honnan tudja a nevemet, Hölgyem? -Kissé meglepetten néz rám.
-Szinte mindenki ismer téged, nem tűnt fel?-rosszallóan megrázza fejét, vörös tincsei ide-oda repkednek.
-N-nem igazán...-suttogom lehajtott fejjel. Nem merek a szemébe nézni.
A nő lassan feláll, majd egy szó nélkül indul vissza a fekete autó nyitott ajtaja felé. A kezem szinte magától mozdul, mikor megmarkolom a kabátját, görcsösen szorítva a durva szövetet.
-K-kérem...segítsen...-A nő elkuncogja magát, de nem fordul hátra. Kérdőn nézek magam elé, nem tudom, mit is mondhatnék.
-Ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, Jason.-Lehajtja fejét, pedig tudja, senki nem látja most az arcát. Ekkor egy könnycsepp hullik alá alig észrevehetően, ugyanis az aszfalt azon nyomban magába szívja a nő fájdalmát.
Lassan elengedem a kabátját, majd óvatosan felkászálódom a földről. A hölgy mellé sétálok, és csak nézek a távolba. Arra, amerre a szerelmemet viszik épp. Futhattam volna az autó után, de tudtam, semmi értelme sem lenne. Szörnyű, mégis fájdalmasan édes.
A nő hirtelen megkocogtatja a vállam, mire felé fordítom a fejem. Alig egy fél fejjel magasabb nálam, mégis tekintélyt sugároz, még így, könnyes szemmel is.
-Tudom, mit érzel, Jason. Tudom, milyen az, mikor nem tehetsz semmit azért, akit szeretsz. Aki mindig törődik veled, aki társad a bajban...pontosabban volt. Nem tudod hol van, nem tudod miért, és nem tudod, mit tehetnél. Senki nem ért meg, senki sincs, aki segítene...és úgy érzed, senki és semmi nem számít többé...-a nő egy pillanatra megáll, mintha elgondolkodna egy régi emléken, azután folytatja, ám egy kissé vidámabb tónusban.- De akkor megjelenik valaki, aki pontosan tudja, mit érzel. Akinek ugyanannyira fáj, aki szintén nem tudja, mit tegyen. És a két fájdalom megoldást szül. Átérzik egymás sérelmét, és meggyógyítják egymást. A vége...a vége mindig jóra fordul...legalább is eddig így történt...-Egy szomorú mosoly hagyja el ajkait, kezét lazán vállamra ejti. Én visszamosolygok rá, bár tudom, sokkal több minden van szavai mögött, mint amennyit én képes vagyok látni.
A nő újra elindul, ám ezúttal én is követem, eleget téve a kimondatlan invitálásnak.
-Mellesleg, a nevem Zoe!-szól hátra mosolyogva, amint beül a vezetőülésbe. Én viszonzom a gesztust, majd félénken beszállok mellé a titokzatos, fekete autóba.