I Fell In Love With The Killer

3. fejezet

Eltelt két hét. Akanéval a beavatása utáni napon elkezdtük megtárgyalni, hogy vajon mihez kezdjünk ezek után, de nem jutottunk valami sokra, hisz egyikünk sem látott a jövőbe. Rei minden egyes nap bejött a kórházba ránézni az állapotomra és ellenőrizni minden rendben halad-e, de ennyi. Nem nagyon beszéltünk egyrészt mert nem volt miről, másrész pedig jelenleg az összeszokásnak abban a szakaszában tartunk amelyikbe az, hogy verbálisan kommunikálunk még nem tartozik bele. Egyszer szóltunk egymáshoz akkor is csak tájékoztatott a továbbiakról, de az is annyi volt, hogy vele egy szobában fogok lakni, mert a haverja jelenlegi barátnője ott lakik náluk és még állítólag nem tervezi kidobni. Ezen kívül ránézett a statisztikákra, amik mutatták, hogy jelentősen javult az állapotom, amit meg is érzek magamon, hisz jobb az étvágyam és szebb "színem" van. Nem mintha annyira látszana, mivel olyan fehér a bőröm akár a kórterem fala. Mára még bent tartanak megfigyelésre és ha minden rendben megy holnap haza is mehetek. Arra gondoltam, ha már holnap úgyis megyek, akkor összepakolom az itt lévő dolgaimat úgysincs más dolgom. Körbenéztem a sivár teremben, majd egy nagy sóhaj elejtése után nekiálltam összeszedni a könyveimet a földről és az asztalról. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ki fogok bukni az egyetemről a rengeteg hiányzás és a vizsgákon való meg nem jelenés végett. Pedig nagyon szerettem volna lediplomázni, de ezek az események úgy néz ki nem engedik, hogy valóra váltsam ezt a célomat. Legalábbis a közeljövőben biztos, hogy a diploma reménytelen. Miután minden könyvem, tanszerem és rajzfüzetem bent landolt a bőröndömben elkezdtem összeszedegetni az eldobált papírokat, leesett ceruzákat, elektronikai készülékeim töltőit a földről és szépen elhelyeztem őket a bőrönd mélyére. A ruháim összehajtogatása viszonylag gyorsan sikerült és csak a pizsamám és a holnapi ruházatom maradt elől. Épp az utolsó cuccom tettem be a közepes nagyságú gurulós csodába, mikor kopogtak az ajtón. Hátrafordulnom se kellett, hogy tudjam ki jött megint. Más nem nagyon jár ide, őt pedig a jellegzetes illatáról már ennyi idő után is egyből fel tudom ismerni. Kifejezetten férfias illata és kiállása van, ami az én szempontomból valamennyire megnyugtató, ha már úgy hozta az élet, hogy meg kell védenie. Igaz, hogy a főnöke parancsára, de mégis. Talán lesz benne valami pozitívum, ha mindketten megbékélünk. Apropó a főnöke. Vajon miért én kellek neki? Miért nem egy random másik ember? Míg ezeken agyaltam addig félig becipzároztam a bőröndöt majd felé fordulva leültem az ágyra és vártam, hogy megszólaljon. Hosszú perceken keresztül csak néztünk egymásra, de végül sikerült megemberelnie magát.

-Na. Annyit akartam, hogy kellene a telefonszámod. Mert ha probléma van, akkor nem tudlak elérni. - hadarta el viszonylag gyorsan, majd elővette a telefonját és a kezembe nyomta.

-Ennyi? - kérdeztem vissza félszemmel rásandítva miközben elmentettem a névjegyem a telefonjában.

-Holnap nyomon követlek amíg haza nem érsz. Ha baj van akkor közbeavatkozok, de ha nem muszáj akkor nem mennék oda hozzád, mert ha látják, hogy a védelmem alatt állsz akkor mégtöbb embert küldenek majd. És amíg ilyen kis védtelen vagy addig ez nem lenne valami kellemes helyzet. - támasztotta meg kezeit az ágy melletti szék támláján.

-Értem.

-Izé. Most megyek, mert van egy kis dolgom. Ömm. Vigyázz magadra. - intett, majd sarkon fordult és az ajtó felé vette az irányt.

- O-oké. Izé. Szia.

▪▪▪

Másnap délelőtt viszont elképesztően kialvatlanul keltem, mivel az éjszaka felét gondolkodással és forgolódással töltöttem, ami nem valami szerencsés a jelenlegi egészségi állapotomat elnézve. Másfél óra elteltével, már teljesen elkészülve várom az indulást és, hogy hazaérjek. És mivel tudom, hogy egy ideig nem mehetek a ház közelébe sem, így úgy vagyok vele, hogy több időt szeretnék otthon tölteni és rendesen elbúcsúzni mindenkitől.Teltek a percek én meg csak az óra monoton kattogására pihentettem a szemeim mikor megérkeztek a lányok. Mindketten beléptek a kórterembe, majd Yume megfogta a bőröndömet és elindult vele kifelé miközben Akane intett, hogy induljak. Nem haboztam sokáig és magamhoz képest gyorsan felálltam és hagytam el velük a kórtermet, majd a kórházat. Az állomásig vezető út csendesen telt. Csak néha szóltunk egymáshoz a lányokkal, mivel Akane a mögöttünk gyalogló Reit próbálta bemérni, kisebb nagyobb sikerekkel. Viszont körülbelül a huszadik alkalom után már kezdtem unni, majd a harmincadik körül halkan rászóltam.

-Basszus. Nem fog lekéselni, velünk van, viszonylag ép is az elméje szóval ne nézegess ennyire hátrafele, mert Yuménak is fel fog tűnni.

-Tudom, de nem bízom benne.

-Hidd el nem csak te, de most rá vagyok kényszerülve a védelmére. Itt semmit sem tehetek önszántamból, mert megdöglök a fenébe. Fogd fel drága. Itt nem választok. - ecseteltem viszonylag szedett-vedett monológomat, de sikerült vele meggyőznöm Akanét. És ennyi most bőven elég. Az állomásra érve rossz előérzetem támadt, ami egyik lánynak sem tűnt fel szerencsére. Ellentétben azzal az idióta hapsival, aki egyből levágta a helyzetet és hívott fel telefonon, amit természetesen fel kellett vennem, mert benne volt a papírokban, így arrébb álltam a lányoktól és felvettem.

- Mi a franc bajod van? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.

-Hát, ha az bajnak számít, hogy rossz előérzetem van akkor az a bajom, ha pedig nem számít annak akkor minden a legnagyobb rendben.

- Utánanézek a dolgoknak utána visszahívlak. - és itt bontotta is a vonalat én pedig visszabaktattam a lányokhoz, akik érdeklődve rámnéztek, hogy mi a helyzet, de csak leintettem őket, hogy nincs semmi érdemleges. Nemsokkal ezután jött a vonatunk is amire kissé félve, de fel is szálltam. A rossz előérzetem egyre csak erősödött, Rei nem tudott semmit, de szerintem ő is érzi, hogy itt valami nagyon nem stimmel és mellettem van két számomra rohadt fontos ember, akik velem együtt mit sem sejtenek arról, hogy mekkora veszélyben lehetünk. A vonat lassan kigurul az állomásról, majd egyre gyorsít a sebességén. A percek egyre feszültebben teltek s mikor megszólalt a telefonom, szinte fénysebességgel vettem fel azt.

-Na?

-Igazad volt. Figyelj. Tudom nehéz meg minden, de most pontosan kövesd az utasításaimat, ha életben akarod tudni magadat és a másik kettőt. Értve?

-Igen értve. De miben volt igazam? - halkítottam el magamat, mert picit (enyhe túlzással) hangosan beszéltem. Ezt az is tanúsítja, hogy vagy tíz idős néni nézett rám szikrákat szóró szemmel.

-A rossz előérzeteddel. A lényeg. Most kuss, végighallgatsz, majd cselekszel, de a lehető leggyorsabban.

-Oké.

-Oké. - hallottam a vonal másik végén egy frusztrált sóhajt és egy mély lélegzetvételt- Szóval. Bombák vannak a vonaton. Fogalmam sincs hogyan és hol csempészték fel őket, de az most nem számít. A következő állomásnál leszálltok és elkezdtek rohanni a lakópark irányába. Arra egyelőre nem járkálnak, ha mégis addig odaérek. Megértetted?

-Természetesen. - és bontottam a vonalat. Hogy fogom én erre rábeszélni a lányokat? Akane még oké, de Yume nem lenne benne. Viszont most nincs időm agyalni ezen, hisz ki kell jutnunk.

-Ki hívott? -érdeklődött mit sem sejtve Yume.

-Egy ismerősöm. De ez most nem számít. - néztem rá Yuméra, aki mintha csak a gondolataimban olvasott volna észlelte azt, hogy nem vagyunk abban a helyzetben, hogy most kifaggasson. Okos lány ő, csak jól titkolja néha. Akanéra rá se kellett néznem, hogy leszűrje mi is folyik itt valójában.

-Na akkor lányok. Mondom mi lesz és majd később adok magyarázatot is, csak hát nekem is megvan kötve a kezem. - néztem Yume felé, aki felettébb értetlen tekintettel bámult vissza rám, de egy bizonytalan bólintással jelezte, hogy mondhatom. - A most következő állomásnál leszállunk, majd elkezdünk sprintelni a lakópark irányába. Egyet viszont ígérjetek meg nekem. Bármit hallotok magatok mögül ne álljatok meg. Ne nézzetek vissza és fussatok hazáig.

Mindkét lány megdöbbenve fogadta a hallottakat, de végül egy-egy elég határozatlan bólintással jelezték felém, hogy felfogták és készen állnak a feladatra. A vonat lassan, de biztosan beért az állomásra, s mikor kinyíltak az ajtók, mint akiket ágyúkból lőttek volna ki úgy kezdtünk el sprintelni a lakópark felé. A szerencse, hogy Yuménél volt a bőröndöm, mert én ezt a tempót nem bírtam volna ekkora teherrel a hátam mögött. Mikor már kellőképp távol voltunk az állomástól, mikor is szerencsétlenségemre sikerült leszakadnom tőlük. Túl gyorsak voltak, én pedig túl gyenge ahhoz, hogy ennyire megterheljem magamat. A következő pillanatban megszólalt az állomáson lévő hangosbemondó robotias hangja, amit innen még tökéletesen hallani lehetett.

"3-2-1. BOOM."