I Fell In Love With The Killer

4. fejezet

Az egész állomás úgy ahogy volt felrobbant. Sokkoltan állok, a pupilláim kitágultak és képtelen vagyok megmozdulni. Sokkos állapotomból a lángok közt felém rohanó Rei húzott ki. Mire feleszméltem már vele együtt futottam az égő látképet magam mögött hagyva. Mikor megálltunk jöttem rá arra, hogy a pólóm háromnegyede áldozatául esett a tűznek, így nem láttam értelmét annak, hogy magamon hagyjam. Rei értetlenül nézett rám amiért kidobtam a maradék felsőmet ezért úgy gondoltam kéne egy minimális magyarázatot adni neki.

-Így is elégett a háromnegyede. Akkor meg minek legyen rajtam? Még több égési sérülésért? -indultam el a már megszokott környéken hátrasandítva rá, hogy követ-e. Sejtésem beigazolódott, mert tényleg jött utánam, mint egy pincsikutyus.- Viszont segíts valamiben.

-Miben kéne már megint a segítségem? - néz le rám kifejezéstelen arccal miután beért. Nem volt nehéz dolga, hisz nem sétálok valami gyorsan. Erre még az újonnan szerzett égési sérüléseim is rátettek egy lapáttal.

-Segíts kitalálni mit mondok anyámnak azzal kapcsolatban, hogy mégis ki a franc vagy. - állok elé, s nézek rá fel unott majdhogynem sivár tekintettel. Nem akarok neki jópofizni, hisz minek. Csak a feladatát végzi és ha véghez vitte úgyis itt fog hagyni a fenébe. Nem érné meg a lelki világomnak elkezdeni valakihez megint úgy kötődni. Azzal nem járna jól senki. Sem én, se más.

-Semmi tipped sincs? - próbált valamit leszűrni a tekintetemből, ami jelen állás szerint lehetetlennek bizonyult számára. Látta, hogy nem erre járok fejben, úgyhogy azt a maradék eszét összeszedve kezdett el agyalni valami megoldás szerűségen. Néhány perc elteltével meg is szólalt, majdhogynem a szívrohamot hozva rám.

-Csak egy haver?

-Nem venné be. Sosem voltak "haverjaim". - mutattam idézőjeleket a levegőbe a haver szónál, miközben szemforgatva elfordítottam a fejem más irányba.

-De legalább nekem legalább volt ötletem!

-Oké akkor csak egy távoli ismerősöm leszel, akivel még anno a suliban találkoztam és ma véletlenül összefutottunk. Ezt hátha azt elhiszi! Viszont akkor most neked van kuss, mert megérkeztünk. - néztem fel rá megvető tekintettel s nyomtam le a kilincset a bejárati ajtón.

Amikor kinyitottam az ajtót mindenki rám és Reire nézett. Az első, aki meg mert szólalni az anya volt. Tekintetében aggodalmat és megkönnyebbülést véltem felfedezni. Bár ez ebben a szituációban normális, hisz azt hihette meghalt a lánya aki pont ma jött volna haza a kórházból..

- Jaj kislányom, én annyira megijedtem mikor Yuméék mondták, hogy felrobbant pályaudvar és te leszakadtál tőlük. -ölelt magához szorosan anya. Anya mindig is egy aggódós fajta nő volt, aki mindig megfontolta kétszer is minden döntését. Ezért is szeretem annyira. Emiatt a hülyeség miatt, amibe belekerültem, nem szeretném elveszíteni.

- Jól vagyok anya, nem kellett volna aggódnod. -közöltem kissé kimértebben a kelleténél ezzel elérve, hogy könnyei patakokban folyjanak le az arcán.

- Miért? Egy anya nem aggódhat a lányáért, akiről az utolsó híre az volt, hogy eltűnt a pályaudvaron és az se biztos, hogy él még? - rogyott le a földre miközben tenyerébe temette az arcát. Szörnyen érzem magam, hogy ilyen helyzetben kell látnom, de nem tehetek mást.

- Tudod milyen vagyok. Nem halok meg egykönnyen, hisz a múltkorit is túléltem. (úgy ahogyan a többi azelőttit is és ezt te is tudod) - tettem hozzá gondolatban. Amint rápillantottam úgy mosolyodtam el, mint egy kisgyerek, aki most kapott egy tábla csokit. Legugoltam hozzá és szorosan megöleltem ezzel megnyugtattam legalább annyira, hogy ne sírjon. Már csak az a kérdés hogyan tovább.