Rose Hathaway élete tele van gondokkal. Nem elég mindaz a nehézség, amit dampyr testőrtanoncként kell átélnie, ráadásul oktatója, a vonzó Dmitrij valaki másra vetett szemet. A köztük lévő szoros kapocs miatt pedig Rose folyton akkor hallja legjobb b...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Öt
Fogalmam sem volt, miről beszél Dmitrij, de engedelmesen követtem. Nagy meglepetésemre kivezetett az egyetem területén kívülre, a környező erdőbe. Az akadémiának rengeteg földterülete van, és nem használják az egészet oktatási célokra. Montana egy világtól elzárt részén voltunk, és néha úgy tűnt, mintha az iskola alig tudná kizárni a vadont. Egy ideig csendesen sétáltunk, lábunk alatt csikorgott a vastag szűz hó. Pár madár rebbent el mellettünk, énekkel köszöntve a kelő napot, de leginkább csak göcsörtös, hótól roskadozó fenyőket láttam. Bele kellett húznom, hogy sikerüljön Dmitrij hosszú lépteinek tempóját tartanom, főleg így, hogy a hó is akadályozott. Nemsokára észrevettem előttünk egy nagy, sötét valamit. Valamiféle épületet. - Az ott mi? - kérdeztem. Mielőtt Dmitrij válaszolni tudott volna, rájöttem, hogy egy kis kunyhóról van szó, ami farönkökből készült, meg minden. Közelebbről megnézve kiderült, hogy a rönkök már megkoptak és eléggé korhadtak. A tető egy kicsit besüppedt. - Egy régi őrállás - válaszolta Dmitrij. - Régebben az akadémia körül is őrök laktak, hogy védjék a strigáktól a területet. - És most már miért nem? - Nincs elég őr, akit besorozhatnánk. Ezenkívül a morák elég védővarázs- zsal látták el a területet ahhoz, hogy a legtöbben úgy gondolják, nincs szükség emberi védelemre is. Feltéve, ha a védővarázst nem törik át ezüstkaróval - gondoltam. Pár rövid pillanatig tápláltam némi reményt, hogy Dmitrij valamiféle romantikus menedékbe visz engem. Utána hangokat kezdtem hallani az épület túlsó oldaláról. Ismerős érzések kezdtek zümmögni az agyamban. Lissa is ott volt. Dmitrijjel megkerültük az épületet, és meglepő látványban volt részünk. Egy kis, befagyott tó terült ott el, amin Lissa és Christian korcsolyázott. Egy általam ismeretlen nő volt velük, de háttal állt nekem. Csak egy koromfekete hajkoronát láttam, ahogy körbelengi, amikor kecsesen megállt a siklás végén. Lissa vigyorogni kezdett, amikor meglátott. - Rose! - Christian beszéd közben odapillantott felénk, és egy olyan halvány érzésem támadt, hogy szerinte megzavartam a romantikus együttlétüket. Lissa esetlen mozdulatokkal a tó széléhez küzdötte magát. Ő nem ért annyira a korcsolyázáshoz. Én csak elképedten - és féltékenyen - bámultam. - Köszönöm, hogy meghívtatok a buliba. - Azt hittem, dolgod van - válaszolta Lissa. - És ez egyébként is titok. Nem lenne szabad itt lennünk. Ezt én is tudtam. Christian odasiklott mellé, és a furcsa nő nemsokára követte. - Potyabuli- zókat is hoztál, Gyimka? - kérdezte. Nem értettem, kihez beszél, amíg meg nem hallottam, hogy Dmitrij elne- veti magát. Ez nem fordult vele túl gyakran elő, és ettől csak még jobban meglepődtem. - Rose-t lehetetlen megakadályozni, hogy a tilosba tévedjen. Előbb vagy utóbb mindig megtalálja a tiltott helyeket. A nő elmosolyodott és megfordult, hosszú haját átvetve a vállán, amitől hirtelen megláttam a teljes arcát. A már eleve ingatag önuralmam minden cseppjét felemésztette, hogy ne látsszon rajtam a meglepetés. A szív alakú arcából nagy szemek pillantottak ki, ugyanolyan színűek, mint Christianéi, sápadt, téli kékek. A rám mosolyogó ajka finom rajzolatú volt, szépséges, és olyan rózsaszínben játszott, ami kiemelte a többi vonását. De a bal arcán az egyébként sima, hófehér bőrt lilás hegek torzították el. Az alakjuk és az elrendezésük nagyon úgy nézett ki, mintha valaki kiharapott volna az arcából egy darabot. És, mint rádöbbentem, pontosan ez is történt. Nyeltem egyet. Hirtelen ráébredtem, ki lehet ez. Christian nagynénje. Amikor a fiú szülei strigává változtak, visszamentek érte, azt remélve, hogy sikerül elrejteniük és strigává változtatniuk, amikor majd idősebb lesz. Én nem tudtam az összes részletet, csak azt, hogy a nagynénje megvívta velük a maga csatáját. De, mint azt már korábban is megjegyeztem, a strigák halálosak. A nagynéninek sikerült elterelnie a figyelmüket, amíg meg nem érkeztek az őrök, de a találkozás rajta is nyomokat hagyott. Felém nyújtotta a kesztyűs kezét. - Tása Ozera - mondta. - Nagyon sokat hallottam rólad, Rose. Fenyegető pillantást vetettem Christianre, mire Tása elnevette magát. - Ne aggódj! - tette hozzá. - Csupa jót. - Nem is - cáfolta meg a szavait Christian. Tása csüggedten csóválta meg a fejét. - Tényleg nem tudom, honnan van ilyen rettenetes modora. Ezt nem tőlem tanulta. Ez egyértelmű - gondoltam. - És mit csináltok itt? - kérdeztem. - Szerettem volna egy kis időt eltölteni velük. - Tása egy picit összehúzta a szemöldökét. - De nem túl szívesen vagyok az iskolában. Ott nem mindig vendégszeretőek... Ezt először nem értettem. Az iskola dolgozói általában odáig vannak, ha nemesek jönnek látogatóba. De azután leesett. - Mert ugye... azok után, ami történt... Tekintetbe véve, hogy bánik mindenki Christiannel a szülei miatt, nem lett volna szabad meglepődnöm azon, hogy a nagynénjét ugyanaz a megkülön- böztetés sújtja. Tása vállat vont. - Ez már csak így megy. - Egymáshoz dörzsölte a két tenyerét, és rájuk lehelt, amitől fagyos kis felhő alakult ki a levegőben. — De ne ácsorogjunk ide-kint, amikor bent tüzet is rakhatunk. Egy utolsó vágyakozó pillantást vetettem a befagyott tóra, és követtem a többieket befelé. A kunyhó elég rideg volt, por és kosz borította. Egyetlen helyiségből állt. Az egyik sarokban egy keskeny ágy volt takarók nélkül, és pár polc ott, ahol valószínűleg régebben élelmiszert tartottak. Viszont volt egy kandalló is, hamar tüzet is raktunk, ami felmelegítette a kis teret. Utána öten körbeültük a lángokat, és Tása előhúzott egy zsák mályvacukrot, amit megpirítottunk a tűz felett. Miközben a nyúlós finomságot ettük, Lissa és Christian abban a könnyed, bensőséges hangnemben beszélgettek egymással, ahogy szoktak. Meglepetésemre Tása és Dmitrij ugyanolyan családiasán és lazán társalogtak. Látszott, hogy régről ismerik már egymást. Dmitrijt nem is láttam még ennyire élénknek. Még amikor velem romantikázott, akkor is körbelengte valami komolyság. Tásával viszont évődtek és nevetgéltek egymással. Minél tovább hallgattam a nőt, annál inkább megkedveltem. Végül már én sem akartam kimaradni a beszélgetésből, és megkérdeztem: - Szóval te is jössz síelni? Tása bólintott. Elfojtott egy ásítást, és kinyújtózott, mint egy macska. - Borzasztó régen nem voltam síelni. Nem volt rá időm. Az összes szabad- ságomat erre tettem félre. - Szabadságod? - pillantottam rá kíváncsian. - Te... dolgozol? - Sajnos igen - válaszolta Tása, de igazából nem tűnt annyira bánatosnak. - Harcművészetet tanítok. Elképedten meredtem rá. Akkor sem lettem volna jobban meglepve, ha azt mondja, űrhajós vagy telefonos jósnő. Rengeteg nemes egyszerűen nem dolgozik, vagy ha mégis, az valamiféle befektetésről szól, vagy egyéb pénzügyi dologról, amivel még jobban megnövelhetik a családjuk vagyonát. És akik mégis dolgoznak, azok sem harcművészetekkel vagy fizikailag megerőltető munkával foglalkoznak. A moráknak rengeteg jó tulajdonságuk van: a kiemelkedő érzékeik - a szaglás, a látás és a hallás - és a mágikus képességeik. De fizikailag magasak és karcsúak, gyakran vékony csontúak. És a napot sem bírják. Ezek ugyan nem akadályozzák meg, hogy valakiből harcos legyen, de eléggé megnehezítik. A morák között az idők során az a nézet terjedt el, hogy a legjobb támadás a védekezés, és a legnagyobb részük kerüli a fizikai összecsapás gondolatát is. Jól őrzött helyeken bujkálnak, mint például az akadémia, és az erősebb, keményebb kötésű dampyrok védelmére bízzák magukat. - Mi a véleményed, Rose? - Úgy tűnt, Christian nagyon jól szórakozik a döbbenetemen. - Szerinted le tudnád őt győzni? — Nehéz megmondani — válaszoltam. Tása rám vigyorgott. - Csak szerénykedsz. Láttam, mire vagytok képesek. Én csak hobbiból csi- nálom. Dmitrij felkuncogott. - Most te szerénykedsz. Te taníthatnád itt az órák felét. - Nem valószínű - jelentette ki Tása. - Elég kínos, ha az embernek egy csapat kamasz látja el a baját. - Szerintem arra nem kerülne sor - ellenkezett Dmitrij. - Mintha emlé- keznék, hogy tettél némi kárt Neil Szelskyben. Tása a szemét forgatta. - Azzal, hogy az arcába löttyintettem az italom, legfeljebb az öltönyében tettem kárt. És pontosan tudjuk, mit jelentenek számára a ruhái. Mindketten elnevették magukat valami belső poénon, amibe mi, többiek nem voltunk beavatva, de én csak fél füllel figyeltem oda. Engem még mindig a strigákkal szemben betöltött szerepe érdekelt. Végül elszállt a nagy nehezen fenntartott önuralmam. - Azután kezdtél verekedni tanulni, ami az arcoddal történt? - Rose! - sziszegte Lissa. De Tása nem tűnt feldúltnak. És Christian sem, pedig ő általában ideges lett, ha a szülei halála került szóba. A nagynénje hosszú, elgondolkozó pillantást vetett rám. Dmitrij nézésére emlékeztetett, amikor valami meglepőt tettem, ami tetszett neki. - Azután - válaszolta végül. Nem sütötte le a szemét, és láthatóan nem jött zavarba, bár mintha szomorúnak tűnt volna. - Mennyit tudsz arról? Christianre pillantottam. - Nagy vonalakban ismerem a történetet. Tása bólintott. - Én tudtam... tudtam, mivé változtak Lucas és Moira, de ettől még nem voltam felkészülve rá. Sem agyilag, sem fizikailag, sem érzelmileg. Szerintem, ha ismét át kellene élnem, akkor sem állnék készen. De az után az este után a tükörbe néztem — átvitt értelemben —, és ráébredtem, milyen védtelen vagyok. Egész életemben abban bíztam, hogy majd a testőrök megvédenék és gondoskodnak rólam. - És ezzel nem azt akarom állítani, hogy a testőrök nem ügyesek. Mint az előbb mondtam, valószínűleg legyőznél közelharcban. De ők, Lucas és Moira, végeztek mindkét testőrünkkel, mielőtt ráébredtünk volna, mi történik. Én megakadályoztam, hogy Christianhez férjenek... de éppen hogy csak sike- rült. Ha nem jelentek volna meg a többiek, halott lennék, ő pedig... - Elhallgatott, összeráncolta a homlokát, majd folytatta. - Úgy döntöttem, nem akarok így meghalni, anélkül, hogy küzdenek és minden tőlem telhetőt megtennék, hogy megvédjem magamat és a szeretteimet. Úgyhogy mindenfajta önvédelmi technikát tanultam. És egy idő múlva már nem igazán, izé, tudtam beilleszkedni az itteni magas rangú körökbe. Úgyhogy Minneapolisba költöztem, és abból élek, amit másoknak tanítok. Nem kételkedtem abban, hogy más morák is élnek Minneapolisban - bár azt csak az isten tudja, miért -, de tudtam olvasni a sorok között. Odaköltö- zött, és beilleszkedett az emberek közé, távol a többi vámpírtól, mint ahogy Lissa és én is tettük két éven át. Azt is mondta, „mindenfajta önvédelmi technikát" megtanult - valószínűleg nem csak a küzdősportokra gondolt. A véde-kezéses-támadásos meggyőződésük mellett a morák abban is hisznek, hogy a mágiát nem szabad fegyverként használni. Réges-régen még támadásra is használták, és pár mora titokban manapság is csinálja. Tudom, hogy Christian is közéjük tartozik. Hirtelen ráébredtem, hol is szedhette fel az ilyesmit. Csend zuhant közénk. Egy ilyen szomorú történet után nem könnyű új témát indítani. De Tása, mint kiderült, azok közé az emberek közé tartozik, akik mindig fel tudják vidítani a társaságot. Ettől csak még jobban megkedvéltem, ő pedig a délután hátralévő részében vicces történeteket mesélt. Nem volt fennhéjázó, mint a többi nemes nagy része, és rengeteg piszkos kis részletet tudott mindenkiről. Dmitrij nagyon sokakat ismert, aki szóba került - de most őszintén, aki ilyen antiszociális, az honnan ismer mindenkit a morák és a testőrök társadalmában? -, és néha kiegészítette a történeteket valami aprósággal. Gurultunk a nevetéstől, amikor Tása végül az órájára nézett. - Melyik a legjobb hely a környéken, ahova egy lány elmehet vásárolgatni? - kérdezte. Lissával egymásra néztünk. - Missoula - válaszoltuk egyszerre. Tása felsóhajtott. - Az többórányira van, de ha gyorsan elindulok, akkor talán odaérek még zárás előtt. Reménytelenül le vagyok maradva karácsonyi ajándékok terén. Felnyögtem. - Ölni tudnék, hogy vásárolni mehessek. - Én is - tette hozzá Lissa. - Talán kiszökhetnénk vele... - vetettem egy reménykedő pillantást Dmitrij re. — Nem — vágta rá azonnal. Én is felsóhajtottam. Tása még egyet ásított. — Muszáj lesz szereznem egy kis kávét, hogy el ne aludjak vezetés közben. - Nem vezethetne helyetted valamelyik testőröd? Tása megrázta a fejét. - Olyanom nekem nincsen. — Nincsen... — próbáltam homlokráncolva felfogni a szavait. — Nincsenek testőreid? — Nincsenek. Felpattantam. - De az lehetetlen! Te nemes vagy. Legalább egynek kellene lennie. Iga- zából kettőnek. A testőröket a morák között egyfajta rejtélyes, központi módszerrel osztja szét a Testőrtanács. Ez nem a legigazságosabb módszer, tekintetbe véve, hogy milyen kevés testőr van a morákhoz képest. A köznép mintha valamiféle lottósorsolás eredményeképpen kapná őket. A nemesek mindig kapnak testőrt. A legmagasabb rangúak néha egynél többet is, de még a legalacsonyabb rangú nemesek sem maradnak soha testőr nélkül. - Az Ozerákat nem veszik a lista elejére, amikor a testőröket osztogatják -magyarázta Christian keserűen. - Mióta... a szüleim meghaltak... hiány- cikknek számítanak. Fellángolt bennem a harag. - De ez nem igazságos. Nem büntethetnek titeket azért, amit a szüleid tettek. - Ez nem büntetés, Rose. - Tása messze nem tűnt olyan felháborodottnak, mint véleményem szerint lennie kellett volna. - Csak... a prioritások átrendeződése. - Megfosztanak titeket a védelemtől. Nem mehetsz egyedül! - Nem vagyok védtelen, Rose. Már mondtam. És ha tényleg szükségem volna egy testőrre, elkezdhetném nyaggatni őket, de az túl nagy fáradság lenne. Egyelőre elboldogulok. Dmitrij rápillantott. - Szeretnéd, hogy veled menjek? — És egész éjszaka fennmaradj miattam? — Tása megrázta a fejét. — Nem kívánhatok tőled ilyet, Gyimka. — De ő nem bánná — vetettem gyorsan közbe, megörülve a megoldásnak. Dmitrij láthatóan nagyon szórakoztatónak tartotta, hogy helyette nyilat- kozom, de nem cáfolta meg a szavaim. Ez így van. Tása habozott. - Rendben. De hamarosan indulnunk kell. Törvényen kívüli kis bandánk kettéoszlott. A morák az egyik irányba indultak; Dmitrij és én a másikba. Tásával úgy beszélték meg, félóra múlva találkoznak. - Szóval, mi a véleményed róla? - kérdezte, amikor magunkra maradtunk. - Tetszik nekem. Nagyon vagány. - Egy pillanatra elgondolkoztam Tásán. - És értem, amit a harci mementókról mondtál. - Valóban? Bólintottam, és a lábam elé néztem, miközben végigsétáltunk az ösvé- nyeken. Még besózva és fellapátolva is előfordulhattak rajta rejtett jégfoltok. - Ő nem a dicsőség miatt tette, amit tett. Hanem mert muszáj volt. Éppen úgy, mint... mint az anyám. - Nagyon nem szívesen ismertem be, de ez volt az igazság. Lehet, hogy Janine Hathaway a világ legrosszabb anyukája, de nagyszerű testőr. - A mementók nem számítanak. Akár molnyiják, akár hegek. - Gyorsan tanulsz - mondta elismerően Dmitrij. Dagadtam a büszkeségtől. - Miért hív téged Gyimkának? Lágyan elnevette magát. Aznap rengeteget hallottam nevetni, és úgy éreztem, nem bánnám, ha még többet hallanám. - Az a Dmitrij becézése. - Ebben semmi logika nincsen. Egyáltalán nem hasonlít a Dmitrijre. Téged, nem is tudom, Diminek vagy valami ilyesminek kéne becézni. - Az oroszban ez nem így működik - jegyezte meg Dmitrij. - Az orosz fura nyelv. - Oroszul a Vaszilisza becézése Vászja, amiben szintén semmi logikát nem láttam. - Az angol is. Ravasz pillantást vetettem rá. - Ha megtanítasz oroszul káromkodni, előfordulhat, hogy más szemmel kezdek nézni a nyelvre. - Már így is túl sokat káromkodsz. - Csak szeretném kifejezni magam. -Jaj, Róza... - sóhajtott fel Dmitrij, és ebbe beleborzongtam. A Róza a nevem volt oroszul. Szinte soha nem használta. - Te jobban ki tudod fejezni magad, mint bárki más, akit ismerek. Elmosolyodtam, és egy darabig anélkül mentem tovább, hogy megszó- laltam volna. A szívem is kihagyott, annyira boldog voltam, hogy mellette lehetek. Volt valami bensőséges és helyénvaló abban, hogy együtt vagyunk. De még a lebegés közben is folyamatosan zakatolt valami az agyamban. - Tudod, valami furcsa Tása sebhelyében. - Mire gondolsz? - kérdezte Dmitrij. - A hegek... megváltoztatják az arcát - kezdtem bele lassan. Nem volt könnyű szavakba önteni a gondolataimat. - Úgy értem, az egyértelműen látszik, hogy nagyon csinos lehetett. De még a hegekkel is... nem tudom. Most másképp csinos. Olyan, mintha... mintha hozzá tartoznának. A hegei teszik teljessé. - Ez bután hangzott, de így volt. Dmitrij nem válaszolt, de hosszan nézett a szeme sarkából. Viszonoztam a pillantását, és ahogy találkozott a tekintetünk, megláttam halványan felvillanni a régi vonzalmat. Alig volt észrevehető, és túl hamar eltűnt, de határozottan láttam. Büszkeség és elismerés lépett a helyébe, ami majdnem ugyanolyan jólesett. Amikor Dmitrij megszólalt, az előző szavait visszhangozta. - Gyorsan tanulsz, Róza.
