Dermesztő ölelés /Vámpírakadémia 2/

Tíz

Tíz

A sítábor a legjobbkor jött. Nem voltam képes kiverni a fejemből Dmitrijt
és Tását, de a csomagolás és a készülődés legalább azt biztosította, hogy
nem a gondolataim száz százaléka járt ezen. Csak úgy kilencvenöt
százalék.
Más dolgok is elterelték a figyelmemet. Az akadémia általában - jogosan -
túlféltett minket, de ez néha nagyon klassz formában nyilvánult meg.
Például az akadémiának van pár magánrepülőgépe. Ez azt jelenti, hogy a
strigák nem tudnak megtámadni minket a repülőtéren, és ráadásul
stílusosan utazunk. A gépek kisebbek a szokásos utasszállítóknál, de
párnázott ülésekkel rendelkeznek, és van elég hely rajtuk a lábunknak.
Eléggé hátra lehet dönteni a támlákat ahhoz, hogy szinte fekve tudjunk
aludni. A hosszú utakra kis monitorok vannak az ülésekben, amiken
filmeket nézhetünk. Néha még finomságokat is kapunk. De lefogadtam
volna, hogy ez az út túl rövid lesz mozizáshoz vagy rendes kajához.
Huszonhatodika estéjén indultunk útnak. Amikor beszálltam a gépbe, körbenéztem Lissa után, mert beszélni szerettem volna vele. A karácsonyi
villásreggeli óta szinte egy szót sem váltottunk. Nem lepett meg, hogy
Christian mellett üldögél, és nem úgy néznek ki, mint akik arra vágynak,
hogy megzavarják őket. Nem hallottam, miről beszélgetnek, de Christian
átkarolta Lissát, és az a nyugodt, incselkedő kifejezés ült az arcán, amit
csak a barátnőm tud belőle kiváltani. Továbbra is meg voltam róla győződve, hogy ő soha nem
tudná úgy megvédeni Lissát, mint én, de az egyértelműnek tűnt, hogy boldoggá tenni viszont képes. Felöltöttem egy mosolyt, és biccentettem nekik,
miközben végigmentem a folyosón arrafelé, ahol Mason integetett nekem.
Eközben elmentem az egymás mellett ülő Tása és Dmitrij mellett is. Hangsúlyozottan nem vettem róluk tudomást.
- Szia - mondtam, miközben leültem Mason mellé.
Ő rám mosolygott.
- Szia. Készen állsz a síelés támasztotta kihívásokra?
— Készebben már nem is állhatnék.
- Ne aggódj - nyugtatott meg Mason. - Majd adok némi előnyt. Gúnyos
arcot vágtam, és a támlának döntöttem a fejem.
- Alomvilágban élsz.
— A normális srácok unalmasak.
Meglepetésemre a kezemre csúsztatta a kezét. A bőre meleg volt, és
éreztem, hogy a kezem bizseregni kezd, ahol hozzám ér. Ez meglepett.
Meg voltam róla győződve, hogy egyedül Dmitrijre reagálok így.
Ideje továbblépni, gondoltam. Dmitrij láthatóan már megtette. Neked is már rég
ezt kellett volna tenned.
Mason ujjai köré fontam a sajátjaimat, ami láthatóan váratlanul érte.
- Szerintem is. Ez remek lesz.
És az is volt.
Folyamatosan próbáltam emlékeztetni magam, hogy egy tragédia miatt
vagyunk itt, hogy vannak emberek és strigák, akik megint lecsaphatnak
ránk. ; De úgy tűnt, ez senki másnak eszébe sem jut, és bevallom, nekem is
elég nehezemre esett ilyeneken gondolkozni.
Az üdülőhely gyönyörű volt. Olyanra csinálták, hogy úgy nézzen ki, mint
egy rönkkunyhó, de nem létezik olyan kunyhó, amiben több száz ember
elférne, vagy amiben ilyen luxusszobák lennének. Háromemeletnyi
ragyogó, aranyszínű fa csücsült a terebélyes fenyők között. Az ablakok
kecsesen ívelve szöktek a magasba, és a morák miatt sötétre festették őket.
Kristálylámpák -elektromosak, de gyertya alakúak - lógtak az összes
bejárat körül, az egész épületnek csillogó, szinte felékszerezett megjelenést
biztosítva.
Hegyek vettek körbe minket, amiket még az én szuperéles szemem is alig
volt képes kivenni, és lefogadtam volna, hogy a látványuk világosban
lélegzetelállító. A terület egyik fele a síterepre vezetett, ami meredek
lejtőkből és bukkanókból állt, továbbá síliftek és kötelek is voltak rajta. A
birtok másik felében egy jégpálya terült el, aminek nagyon örültem, mert a
múltkor későn érkeztem az erdei házikó mellé. A közelben lévő sima
dombokat a szánkó-zóknak tartották fent.
És ez csak a szabadtéri rész volt.
Odabent mindenféle létesítmények álltak rendelkezésre a morák igényeinek kielégítéséhez. Huszonnégy órán át kéznél voltak az etetők. A pályák
éjszakai műszakban üzemeltek. Őrszemek és testőrök járkáltak mindenütt.
Minden adott volt, amire csak egy élő vámpír vágyhat.
A főbejárat előcsarnoka fölé kupolás mennyezet borult egy hatalmas csillárral. A padlóját rafinált mintázatban lerakott márvány borította, és a
recepció a nap huszonnégy órájában rendelkezésre állt. A többi szoba, a
folyosók és a társalgók vörösben, feketében és aranyban játszottak. A
mélyvörös dominált az árnyalatok közül, és kíváncsi voltam, hogy csak
véletlenül emlékeztet-e a vérre. Tükrök és képek ékesítették a falakat, és
itt-ott díszes kis asztalkák voltak elhelyezve. Ezeken vázák álltak
halványzöld, lila pettyes orchideákkal, amelyek fűszeres illattal töltötték
meg a levegőt.
A lakosztály, amit Lissával osztottam meg, nagyobb volt, mint a
kollégiumi szobáink együtt, és ugyanolyan gazdag színek díszítették, mint
az üdülő többi részét. A szőnyeg olyan plüssös és olyan mély volt, hogy
azonnal ledobtam a cipőm az ajtónál, és mezítláb sétáltam rajta végig,
kiélvezve, ahogy a talpam a puhaságba süllyed. Franciaágyakat kaptunk
pehelydunyhákkal, és olyan sok párnával, hogy esküszöm, el lehetett
köztük veszni, hogy utána soha többé ne találják meg az embert.
Franciaablak nyílt egy hatalmas erkélyre, ami, tekintetbe véve, hogy a
legfelső emeleten laktunk, klassz lett volna, ha nem lett volna odakint
jéghideg. Azt gyanítottam, hogy a túloldali kétszemélyes jakuzzi sokat
segít majd a hideg elűzésében.
Ebben a rengeteg luxusban fuldokolva elértem azt a pontot, ahol a többi
extra úszni kezdett a szemem előtt. A márvány fürdőkád. A plazmatévé. A
csokoládét és egyéb finomságokat tartalmazó ajándékkosár. Amikor végül
úgy döntöttünk, hogy elindulunk síelni, úgy kellett kirángatnom magam a
lakosztályból. Valószínűleg képes lettem volna az egész vakációt ott tölteni
egyetlen panaszszó nélkül.
De végül kimerészkedtünk, és amint sikerült Dmitrijt és az anyámat
kiűznöm a fejemből, elkezdtem élvezni a helyzetet. Sokat segített, hogy
olyan hatalmas volt az üdülő; ez lecsökkentette a véletlen találkozások
esélyét.
Hetek óta most először voltam képes Masonre összpontosítani, és ráébredni, hogy milyen szórakoztató vele lenni. Lissával is sikerült több időt
töltenem, mint az utóbbi napokban, ami szintén jobb kedvre derített.
Lissával, Christiannel és Masonnel valamiféle duplarandi-szerű helyzetben
voltunk. Mi négyen szinte az egész első napot együtt töltöttük a sípályán,
bár a két morának kicsit nehezére esett lépést tartania velünk. Amiatt,
amiket az edzéseken műveltünk, Masonnel nem rettentünk vissza egy kis
kaszkadőrkö-déstől. Elhatalmasodott rajtunk a versenyszellem, és mindent
megtettünk, hogy felülmúljuk a másikat.
- Öngyilkosjelöltek - jegyezte meg Christian egy ponton. Sötét volt odakint, és magas lámpaoszlopok világították meg csodálkozó arcát.
Lissával az akadálypálya aljánál vártak minket, és figyelték, ahogy lemegyünk rajta Masonnel. Őrült sebességgel siklottunk. Az a részem, amelyik
megpróbált önuralmat és bölcsességet tanulni Dmitrijtől, azt mondta, ez
veszélyes, de a többi részem imádta a veszélyt. A lázadásnak az a sötét
folyama még mindig nem engedett szabadulni.
Mason vigyorgott, amikor hófelhőt felverve megálltunk.
- Á, ez csak a bemelegítés. Úgy értem, Rose képes volt végig lépést tartani
velem. Gyerektempó.
Lissa megcsóválta a fejét.
- Nem mentek egy kicsit túl messzire? Masonnel egymásra néztünk. -Nem.
Lissa megint megcsóválta a fejét.
- Hát, mi bemegyünk. Próbáljátok meg nem megölni magatokat.
Christiannel egymásba karolva távoztak. Néztem, ahogy elmennek, majd
visszafordultam Masonhöz.
- Én még bírom egy darabig. És te?
- Mindenképpen.
Ismét fellifteztünk a hegy csúcsára. Amikor elindultunk volna, Mason elő-
remutatott.
- Oké, mit szólsz ehhez: menjünk át azokon a bukkanókon, majd ugrassunk
egyet ott a szélén, lendüljünk vissza egy hajtűkanyarral, szlalomozzunk
végig a fák között, és fejezzük be ott.
Követtem az ujját, amivel egy szaggatott útvonalat mutatott az egyik legnagyobb lejtőn. Összevontam a szemöldököm.
- Ez őrültség, Másé.
— Aha! Végre megtörtél! Csúnyán néztem rá.
- Erről szó sincs. - Újból végignéztem az elmebeteg útvonalon, majd megadtam magam. - Rendben. Csináljuk meg!
Mason előreintett.
- Csak utánad.
Vettem egy mély levegőt, és elindultam. A sílécem akadálytalanul siklott a
havon, és metsző szél csapott az arcomba. Az első ugratást pontosan és
precízen hajtottam végre, de ahogy a következő szakaszon egyre jobban
felgyorsultam, ráébredtem, milyen veszélyes is ez igazából. A másodperc
törtrésze alatt kellett döntenem. Ha nem teszem meg, akkor egész
életemben ezt hallgathatom Masontői - és ténylegmeg akartam neki
mutatni. Ha sikerül, akkor senkinek kétsége sem marad afelől, milyen
klassz csaj vagyok. De ha megpróbálom és nem sikerül... kitörhetem a
nyakamat. Valahol a fejemben egy hang, ami gyanúsan hasonlított
Dmitrijére, a bölcs döntésekről és az önuralmat megkívánó helyzetek
felismeréséről kezdett magyarázni.
Úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom azt a hangot, és belevágtam.
Ez az útvonal éppen olyan nehéz volt, mint amitől tartottam, de hibátlanul
végigcsináltam az egyik őrült manővert a másik után. Hó repült fel körü-
löttem minden egyes éles, veszélyes kanyarban. Amikor biztonságban
leértem, felnéztem, és láttam, hogy Mason vadul integet. Nem láttam az
arcvonásait és a hangját sem hallottam, de el tudtam képzelni, hogy
éljenez. Visz-szaintegettem, és vártam, hogy ő is leérjen.
De nem tette. Mert amikor félúton járt, az egyik ugrást nem volt képes
megcsinálni. Beakadt a léce, és kicsavarodott a lába. Elesett.
Körülbelül ugyanakkor értem oda hozzá, mint a pálya illetékesei. Mindenki nagy megkönnyebbülésére Mason nem törte ki a nyakát, vagy ilyesmi. De
úgy tűnt, a bokája csúnyán kificamodott, ami valószínűleg megakadályozza
majd a síelésben a szünet hátralévő részében.
Az egyik pályafelügyelő oktató dühös arckifejezéssel rohant oda hozzánk.
- Mi a csudát képzeltetek? - kiabálta. Felém fordult. - Nem tudtam elhinni,
amikor megcsináltad azokat az ostoba mutatványokat! - Ezután Masonre
meredt mérgesen. - És akkor még neked is muszáj volt menned és
leutánoznod!
Én rá akartam vágni, hogy az egész Mason ötlete volt, de az egymásra
mutogatás nem segített volna a helyzeten. Egyszerűen csak örültem, hogy
jól van. De miközben bementünk, mardosni kezdett az önvád. Tényleg
felelőtlenül viselkedtem. Mi lett volna, ha Mason komolyabban megsérül?
Rettenetes képek táncoltak a szemem előtt. Mason törött lábbal... kitört
nyakkal...
Hogy képzeltem ezt az egészet? Senki nem kényszerített, hogy
végigmenjek a pályán. Mason csak javasolta... én meg nem ellenkeztem.
Pedig megtehettem volna. Lehet, hogy egy kicsit gúnyolódott volna velem,
de eléggé meg van értem őrülve ahhoz, hogy némi női praktikával meg
tudjam akadályozni ezt a hülyeséget. Magával rántott az izgalom és a
kockázat - ugyanúgy, mint amikor Dmitrijjel csókolóztam -, és nem
gondoltam a következményekkel, mert titokban, legbelül még mindig ott
rejtőzködött bennem a késztetés, hogy vad dolgokat csináljak. Masonben
is, és az övé az enyémet is előhívta.
A mentális Dmitrij-hang ismét korholni kezdett. Miutánt Masont biztonságban visszavittük a szállásra, és kapott jeges borogatást a lábára, én egy
másik bejáraton mentem vissza a saját épületembe, mint addig. Ez a kapu
egy hatalmas, nyitott teraszról vezetett be, ami díszes fakorláttal volt
ellátva. A terasz a hegy oldalába épült be, és elképesztő kilátást nyújtott a
környező csúcsokra és völgyekre - amennyiben az ember vállalta, hogy
elég hosszan ácsorogjon odakint a fagyban ahhoz, hogy megfigyelje. A
legtöbben nem tették.
Felsétáltam a lépcsőkön a teraszra, és közben leveregettem a csizmámról a
havat. Egy erőteljes illat, egyszerre fűszeres és édes töltötte meg a levegőt.
Volt benne valami ismerős, de még mielőtt azonosítani tudtam volna,
hirtelen egy hang szólított meg az árnyak közül.
- Hahó, kicsi dampyr.
Meglepődve vettem tudomásul, hogy tényleg van valaki a teraszon. Egy
pasas - egy mora - dőlt a falnak, nem messze a bejárattól. Egy cigarettát
emelt a szájához, mélyet szívott bele, majd ledobta a földre. Eltaposta a
csikket, és vetett rám egy féloldalas mosolyt. Ez volt az a szag, esett le.
Szegfűszeges cigaretta. Bizalmatlanul megálltam, és karba font kézzel
végigmértem. Csak valamivel volt alacsonyabb, mint Dmitrij, de nem
keltett olyan gebe benyomást, mint némely mora srác. Hosszú szénfekete
kabátja - ami valószínűleg valami őrülten drága kasmír-gyapjú keverékből
készült - rendkívül jól mutatott rajta, és a bőr félcipője azt jelezte, még
annál is több pénze van. Barna haja úgy nézett ki, mintha szándékosan egy
kicsit kócosra fésülték volna, a szeme pedig vagy kék, vagy zöld volt - nem
volt elég fény ahhoz, hogy kiderüljön. Úgy láttam, helyes arca van, és
tippem szerint pár évvel lehetett nálam idősebb. Úgy nézett ki, mint aki egy
fogadásról jön éppen.
- Igen? - kérdeztem vissza.
A tekintete végigsepert a testemen. Én már hozzászoktam, hogy a mora
srácoknak felkeltem az érdeklődését. Csak ezt általában nem fejezték ki
ilyen egyértelműen. És általában nem olyankor következett be, amikor téli
ruhába voltam burkolva, egy monoklival a szemem körül.
A srác vállat vont.
- Csak köszönni akartam, ennyi.
Vártam egy kicsit, de azonkívül, hogy zsebre dugta a kezét, semmit nem
tett ezután. Én is vállat vontam, és léptem párat előre.
- Tudod, jó illatod van - mondta hirtelen.
Megint megtorpantam, és értetlen pillantást vetettem rá, amitől csak még
szélesebbre nőtt a mosolya.
- Én... hogy micsoda?
-Jó illatod van - ismételte meg.
- Viccelsz? Egész nap izzadtam. Gusztustalan szagom van. - Tovább
akartam menni, de volt a pasiban valami hátborzongatóan ellenállhatatlan.
Mint egy vonatszerencsétlenségben. Úgy általánosságban nem találtam
vonzónak; csak hirtelen szívesen elbeszélgettem volna vele.
- Az izzadtság nem rossz dolog - hajtotta a fejét a falnak, és nézett felfelé
elgondolkozva. - A legjobb dolgok némelyike közben eléggé megizzad az
ember. Igen, ha túl sok van belőle, és megposhad, akkor elég gusztustalan
lesz. De egy gyönyörű nőn? Ellenállhatatlan. Ha te is úgy tudnál szagolni,
mint egy vámpír, akkor tudnád, miről beszélek. A legtöbben elrontják a
dolgot, és agyonlocsolják magukat parfümökkel. A parfüm se rossz...
főleg, ha ez ember megtalálja a saját feromonjaihoz illőt. De csak egy
cseppnyi kell belőle. Keverjünk össze húsz százalékot abból nyolcvan
százalék saját verejtékkel... mmm. - Oldalra billentette a fejét, és rám
nézett. - Halálosan szexi.
Hirtelen eszembe jutott Dmitrij arcszesze. Aha. Az tényleg halálosan szexi,
de az is biztos, hogy ennek a srácnak ezt nem fogom megemlíteni.
- Nos, köszönöm a tisztálkodási leckét - jegyeztem meg. - De nekem nincs
parfümöm, és most megyek, lezuhanyozom ezt a sok forró, izzadt testmozgást magamról. Előre is elnézést!
A srác előhúzott egy csomag cigarettát, és megkínált belőle. Csak egy
lépést tett felém, de ez is elég volt ahhoz, hogy másvalaminek a szagát is
megérezzem rajta. Az alkoholét. A fejemet ráztam a cigarettára, ő viszont
kihúzott magának egyet
— Rossz szokás — mondtam, miközben meggyújtotta.
- Sok rossz szokásom van - válaszolta. Mélyen leszívta a füstöt. - A Szent
Vladdal vagy itt?
-Aha.
- Szóval testőr leszel, ha felnősz. — Mint az nyilvánvaló.
Kifújta a füstöt, én meg néztem, ahogy elillan az éjszakába. Kifinomult
vámpírérzékszervek vagy sem, csodáltam, hogy bárminek képes megérezni
az illatát a szegfűszeg mellett.
- És mennyi idő, amíg felnősz? - kérdezte. - Lehet, hogy szükségem lesz
testőrre.
- Tavasszal végzek. De már foglalt vagyok. Bocs. Meglepetés villant a
szemében.
- Tényleg? És melyik srác foglalt le?
- Nem srác. Vaszilisza Dragomir.
- Ó - terült el egy hatalmas mosoly a beszélgetőpartnerem arcán. - Amint
megláttalak, tudtam, hogy zűrös csaj vagy. Te vagy Janine Hathaway
lánya.
- Rose Hathaway vagyok - javítottam ki, mert nem akartam, hogy az
anyám alapján azonosítsanak.
- Örülök, hogy megismerhettelek, Rose Hathaway. - Kinyújtotta felém a
kesztyűs kezét, amit habozva elfogadtam. - Adrián Ivaskov.
- És még azt mondod, hogy én vagyok a zűrös - dünnyögtem. Az
Ivaskovok egy nemesi család, az egyik leggazdagabb és legelőkelőbb.
Azok a fajta emberek, akik úgy gondolják, mindent megkaphatnak, amit
csak szeretnének, és átlépnek azokon, akik az útjukba állnak. Nem csoda,
hogy ilyen arrogáns a pasas.
Erre felnevetett. Szép nevetése volt, telt és dallamos. A forró karamellt juttatta az ember eszébe, amint egy kanálról csöpög.
- Praktikus, mi? A hírnevünk mindkettőnket megelőzött.
Megráztam a fejem.
- Te nem tudsz rólam semmit. És én is csak a családodat ismerem. Rólad
semmit nem tudok.
- Szeretnél? - kérdezte Adrián incselkedve. — Bocsi. Nem érdekelnek az
idősebb pasik.
- Huszonegy éves vagyok. Az még nem olyan öreg.
- Van barátom. - Ez csak egy kis hazugság volt. Egyértelműen nem jártunk
még Masonnel, de abban reménykedtem, Adrián békén hagy, ha azt hiszi,
hogy foglalt vagyok.
- Érdekes, hogy ezt eddig nem említetted - merengett el Adrián. - De nem ő
verte be a szemed, igaz?
Éreztem, hogy a hideg ellenére elpirulok. Abban reménykedtem, hogy nem
veszi észre a szememet, bár ez ostobaság volt. A vámpírlátásával
valószínűleg azonnal feltűnt neki, amint a teraszra értem.
- Már nem élne, ha ő tette volna. Ezt... edzésen kaptam. Úgy értem, én
testőrnek tanulok. Az óráink elég kemények tudnak lenni.
- Ez nagyon szexi - válaszolta Adrián. A földre dobta a második cigijét is,
és elnyomta a lábával.
- Hogy beverték a szemem?
-Jaj, nem. Az persze hogy nem az. Hanem a veled való kemény edzés gondolata az. Nagy rajongója vagyok a küzdősportoknak.
- Ebben biztos voltam - jegyeztem meg szárazon. A srác arrogáns volt és
önhitt, mégsem tudtam rávenni magam, hogy otthagyjam.
Mögöttünk léptek hangzottak fel, mire megfordultam. Mia ért oda az ösvé-
nyen és sétált fel a lépcsőn. Amikor meglátott minket, hirtelen megtorpant.
- Szia, Mia.
Mia egyikünkről a másikunkra pillantott.
- Még egy pasi? - kérdezte. A hangsúlyából azt a következtetést lehetett
levonni, hogy egy egész háremem van férfiakból.
Adrián kíváncsi, vidor pillantást vetett rám. Én összeszorítottam a fogam,
és úgy döntöttem, ezt nem méltatom válaszra. Tőlem szokatlan módon
inkább az udvariasságot választottam.
- Mia, ez itt Adrián Ivaskov.
Adrián ugyanolyan bűbájosán fordult Mia felé, ahogy engem kezelt. Megrázta a kezét.
- Mindig örülök, ha Rose barátaival találkozom, különösen, ha ilyen csinosakkal. - Úgy beszélt, mintha gyermekkorunk óta ismernénk egymást.
- Nem vagyunk barátok - jegyeztem meg. Ennyit az udvariasságról.
- Rose csak pasikkal és pszichopatákkal barátkozik - tette hozzá Mia. A
hangjából sütött a szokásos megvetés, amit irántam tanúsított, de a
tekintetében valami arról árulkodott, hogy Adrián egyértelműen felkeltette
az érdeklődését.
- Nos - válaszolta a srác vidáman -, mivel én pszichopata is vagyok, meg
pasi is, ez megmagyarázza, miért vagyunk mi ilyen jó barátok.
- Te sem vagy a barátom - közöltem vele. Adrián felnevetett.
- Mindig kéreted magad, mi?
- Nem mindig kéreti magát - vetette közbe Mia, akit láthatóan zavart, hogy
Adrián nekem több figyelmet szentel. - Csak kérdezd meg a fél iskolát.
- Aha - vágtam vissza -, és a másik felétől meg Miáról lehet mindent
megtudni. Ha teszel neki egy kis szívességet, ő rengeteg viszontszívességet
tesz neked. -Amikor hadat üzent nekünk, Miának sikerült elérnie, hogy pár
srác az iskolából mindenkinek azt hazudja, mindenféle borzalmas dolgokat
műveltem velük. Ebben az volt az ironikus, hogy cserébe, amiért hazudtak
miatta, ő tényleg lefeküdt velük.
Némi szégyen villant végig az arcán, de nem tágított.
- Nos - válaszolta -, én legalább nem ingyen csinálom. Adrián olyan hangot
adott ki, mint a verekedő macskák.
- Befejezted? - kérdeztem. - Itt a lefekvés ideje, a felnőttek most beszélgetni szeretnének. - Kislányos megjelenése mindig is Mia érzékeny pontja
volt, amit én habozás nélkül bármikor kihasználtam.
- Persze - válaszolta nyersen. Az arca rózsaszínre váltott, amitől csak még
jobban kezdett hasonlítani egy porcelánbabára. - Amúgy is van jobb
dolgom. — Az ajtó felé fordult, majd kezével a kilincsen megállt. Adrianre
pillantott. -Tudod, az anyja verte be a szemét.
Ezzel bement. A csicsás üvegajtó becsapódott mögötte. Adriannel némán
ácsorogtunk odakint. Végül ismét elővette a cigarettáját, és meggyújtott
még egyet.
— Az anyád?
- Fogd be!
- Te is azok közé tartozol, akinek mindenki vagy a lelki társa, vagy halálos
ellensége, igaz? Nincs középút. Vasziliszával valószínűleg olyanok
vagytok, mint a testvérek, ugye?
- Azt hiszem.
— És hogy van?
- He? Miről beszélsz?
Adrián vállat vont, és ha nem ismertem volna jobban, azt mondtam volna,
túljátssza a lazaságot. - Nem tudom. Úgy értem, hallottam, hogy ti ketten
megszöktetek... meg volt az a dolog a családjával és Viktor Daskovval.
Viktor említésére megmerevedtem.
-És?
- Nem tudom. Csak úgy gondoltam, ezeket nem feltétlenül könnyű, tudod,
feldolgoznia.
Alaposan végignéztem rajta, azon töprengve, hogy mire célozhat. Néhány
dolog kiszivárgott Lissa labilis lelkiállapotáról, de a nagy részét elfojtották.
A legtöbben megfeledkeztek az egészről, vagy úgy gondolták, csak kacsa
volt.
- Mennem kell. - Úgy döntöttem, most a meghátrálás a legjobb taktika.
- Biztos vagy benne? - Adrián csak enyhén tűnt csalódottnak. Leginkább
ugyanolyan pimasznak és vidámnak látszott, mint előtte. Valami még
mindig izgatott engem benne, de bármi is volt az, ahhoz nem bizonyult
elégnek, hogy az összes többi érzelmemet legyőzze, vagy hogy miatta
megkockáztassam Lissa kibeszélését. - Azt hittem, eljött az ideje a
felnőttbeszélgetéseknek. Rengeteg felnőtt-téma van, amit szívesen
megbeszélnék veled.
- Késő van, fáradt vagyok, és a cigarettáidtól megfájdul a fejem -
morogtam.
- Azt hiszem, ez jogos. - Megszívta a cigarettát, és kifújta a füstöt. -
Vannak nők, akik úgy gondolják, szexinek tűnök a dohányzástól.
- Szerintem csak azért szívod őket, hogy legyen időd gondolkozni, amíg
kitalálod a következő szellemes megjegyzésedet.
Adrián köhögni kezdett a füsttől, mert szívás közben nevette el magát.
- Rose Hathaway, alig várom, hogy ismét találkozzunk. Ha fáradtan, idegesen ennyire elbűvölő vagy, és monoklival, síruhában ilyen gyönyörű,
akkor a legjobb formádban ellenállhatatlan lehetsz.
- Ha az „ellenállhatatlant" úgy értetted, hogy jobb, ha félted az életed,
akkor igen. Igazad van. - Felrántottam az ajtót. -Jó éjt, Adrián.
— Nemsokára ismét találkozunk.
- Az nem valószínű. Mondtam már, hogy nem érdekelnek az idősebb pasik.
Besétáltam az épületbe. Miközben becsukódott az ajtó, egész halványan
hallottam, ahogy utánam kiabál:
- Aha, persze.