Rose Hathaway élete tele van gondokkal. Nem elég mindaz a nehézség, amit dampyr testőrtanoncként kell átélnie, ráadásul oktatója, a vonzó Dmitrij valaki másra vetett szemet. A köztük lévő szoros kapocs miatt pedig Rose folyton akkor hallja legjobb b...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Nyolc
Christian Lissát csókolta, és hú, micsoda egy csók volt az. Nem vacakolt. Olyasfajta csók volt, amit a kisgyerekeknek nem szabadna látniuk. A fenébe is, olyasfajta csók volt, amit senkinek nem lenne szabad látnia - nemhogy egy szellemi köteléken keresztül megtapasztalnia. Mint azt már korábban említettem, Lissa erősebb érzelmei ki tudják váltani ezt a jelenséget - azt, hogy berántson a fejébe. De ez mindig, mindig valamilyen negatív érzelem következménye szokott lenni. Lissa mérges vagy depressziós, és az érzelmei kinyúltak értem. De ezúttal? Most nem volt letörve. Boldog volt. Nagyon-nagyon boldog. Te jó ég! Ki kell szabadulnom innen. Az iskola kápolnájának padlásán voltak, vagy, ahogy én szeretem hívni, a szerelmi fészkükben. Rendszeresen ott találkozgattak, még amikor mindketten utálták az embereket, és el akarták kerülni őket. Végül úgy döntöttek, hogy együtt fogják utálni az embereket, és az egyik dolog vezetett a másikhoz. Nem tudtam, hogy még mindig ennyi időt töltenek itt, mióta hivatalosan is járnak. Lehet, hogy a régi szép idők kedvéért jöttek vissza. És valóban, nagyon úgy tűnt, mintha ünnepelnének valamit. Kis illatos gyertyák égtek a poros, öreg helyiségben, gyertyák, amik orgonaillattal töltötték be a levegőt. Én egy kicsit féltem volna üzembe helyezni azokat a gyertyákat egy zárt helyiségben, ami tele van gyúlékony dobozokkal és könyvekkel, de Christian valószínűleg úgy vélte, megbirkózik az esetleges tűzvésszel. Végül kiszakadtak abból az őrülten hosszú csókból, és hátradőltek, hogy lássák egymást. Az oldalukon feküdtek a földön. Több takaró volt alattuk kiterítve. Christian arca nyílt és gyengéd volt, ahogy végignézett Lissán, és sápadtkék szeme valami belső érzelemtől lángolt. Másképp, mint ahogy Mason szokott rám nézni. Ő is egyértelműen csodál engem, de Mason olyan, mint aki besétál egy templomba, és térdre rogy, annyira tiszteli és féli azt a valamit, amit imád, de nem egészen ért. Christian kétségkívül imádja Lissát a maga módján, de volt egy mindentudó kis csillogás a szemében, annak jele, hogy ezek ketten annyira tökéletesen és erősen egyre gondolnak, hogy nem is szükséges szavakba önteniük. - Nem gondolod, hogy ezért a pokolra jutunk? - kérdezte Lissa. Christian odanyúlt, és megérintette Lissát, végighúzta az ujját az arcán és a nyakán, majd le a selymes blúza tetejéig. Lissa zihálni kezdett az érintésétől, attól, hogy olyan finom és visszafogott, és mégis ilyen erős érzéseket képes kiváltani belőle. - Ezért? - játszott Christian a blúz tetejével, hagyva, hogy az ujja hegye éppen hogy csak alá kerüljön. - Nem - nevetett Lissa. - Ezért- mutatott körbe a padláson. - Ez egy templom. Nem lenne szabad, izé, ilyesmit művelnünk idefent. - Ez nem igaz - vitatkozott Christian. Gyengéden hanyatt nyomta Lissát, és fölé hajolt. - A templom odalent van. Ez csak raktár. Isten nem bánja. - Te nem is hiszel Istenben - korholta Lissa. A tenyere lefelé vándorolt Christian mellkasán. A mozdulatai éppen olyan könnyedek és megfontoltak voltak, mint a fiúéi, de mégis nyilvánvalóan ugyanolyan erős érzéseket váltottak ki a másikból. Christian boldogan felsóhajtott, amikor Lissa keze az inge alá csúszott, és a hasához ért. - Csak próbállak felvidítani. - Most akármit hajlandó lennél mondani - vádolta meg Lissa. Az ujjai belekapaszkodtak a fiú pólójának szélébe, és felfelé húzták. Christian úgy helyezkedett, hogy teljesen le tudja húzni róla, majd visszahajolt fölé meztelen mellkassal. - Igazad van - helyeselt. Óvatosan kigombolt egy gombot Lissa blúzán. Csak egyet. Majd megint a barátnőm fölé hajolt, és ugyanolyan határozottan, mélyen megcsókolta. Amikor felmerült levegőért, úgy folytatta, mintha mi sem történt volna. - Áruld el, mit szeretnél hallani, és azt mondom. - Kigombolt még egy gombot. - Semmit sem szeretnék hallani ~ nevetett Lissa. Újabb gomb szabadult ki. -Azt mondasz, amit akarsz. Csak jó volna, ha igaz is volna. - Az igazság, mi? Senki nem akarja tudni az igazat. Az igazság nem szexi. De te... - Az utolsó gomb is kigombolódott, és Christian lehúzta Lissáról a blúzát. - Te olyan pokolian szexi vagy, hogy ilyen nincs is. A fiú szavai a tőle elválaszthatatlan szarkasztikus hangnemben csendültek fel, de a szeméből egy egészen másfajta üzenet tükröződött. Én Lissa szemén keresztül voltam a jelenet tanúja, de el tudtam képzelni, mit lát Christian. A barátnőm sima, fehér bőrét. Keskeny csípőjét. Egy csipkés, fehér melltartót. Lissán keresztül éreztem, hogy szúrja a csipke, de ő nem törődött vele. A Christian arcán végigfutó érzelmek egyszerre voltak gyengédek és éhesek. Éreztem, hogy Lissa szíve zakatolni kezd, és a lélegzete felgyorsul. A Christianéihez hasonló érzések ködösítették el az összefüggőbb gondolatait. Christian lejjebb ereszkedett, Lissára feküdt, és összeért a testük. A szája ismét a barátnőmét kereste, és ahogy összeért az ajkuk és a nyelvük, éreztem, hogy muszáj lesz kiszabadulnom onnan. Mert most már értettem. Értettem, miért öltözött ki Lissa, és miért szerelték úgy fel a szerelmi fészküket, mint egy gyertyaboltot. Ez volt az. Eljött a pillanat. Egy hónapja jártak, és most le fognak feküdni egymással. Tudtam, hogy Lissa az előző barátjával is megtette. Christian múltját nem ismertem, de őszintén kétlem, hogy sok lány áldozatul esett volna az érdes sármjának. Viszont érezve, amit Lissa érzett, tudtam, hogy ez nem számít. Abban a pillanatban egyáltalán nem. Abban a pillanatban csak ők ketten voltak, és az, amit egymás iránt éreztek. És egy olyan élettel, ami sokkal több aggódással járt, mint az ő korában az illett volna, Lissa teljesen biztos volt abban, amit éppen csinált. Ezt akarta. És nagyon régen meg akarta már tenni vele. Nekem pedig nem volt jogom ahhoz, hogy végignézzem. De kit akartam becsapni? Eszemben nem volt végignézni. Semmi örömöm nem lelem abban, hogy azt nézem, amint mások csinálják, és az is biztos, hogy semennyire nem akarom tudni, milyen Christian az ágyban. Ez olyan lenne, mintha fejben elveszíteném a szüzességemet. De Jézusom, Lissa egyáltalán nem segített abban, hogy kibújhassak a fejéből. Eszében sem volt kiszakadni az érzelmei és érzései közül, és minél erősebbek lettek, annál erősebben tartottak fogva. Miközben megpróbáltam elhatárolódni a barátnőmtől, arra koncentráltam, hogy visszatérjek magamba, amilyen erősen csak tudtam. Még több ruha hullott le... Gyerünk, gyerünk, szóltam magamra szigorúan. Előkerült egy óvszer... pfuj. Te egy külön személy vagy, Rose. Tűzz vissza a fejedbe! A végtagjaik összefonódtak, egyszerre mozdult a testük... Azt a... Kiszakítottam magam a fejéből, és visszakerültem önmagámba. Ismét a szobámban voltam, de már nem érdekelt a táskám bepakolása. Az egész világom kibillent a helyéről. Furcsán, zaklatottan éreztem magam - szinte nem is voltam benne biztos, hogy Rose vagyok, vagy Lissa. És ismét neheztelni kezdtem Christianre. Én egészen biztosan nem akartam lefeküdni Lissával, de ugyanaz a fájdalom gyúlt bennem, a frusztráció, hogy már nem én vagyok számára a világ közepe. Otthagytam a hátizsákom, azonnal ágyba bújtam, magam köré fontam a karom, és kis labdává gömbölyödtem, hogy elnyomjam a mellkasomban égő fájdalmat. Gyorsan elaludtam, és ennek következményeképpen korán ébredtem. Általában úgy kell engem kirángatni az ágyból, hogy elinduljak találkozni Dmit-rijjel, de ezen a napon olyan korán jelentem meg, hogy én értem először a tornacsarnokhoz. Várakozás közben láttam, hogy Mason átvág az egyik tanépülethez. - Hűha - kiáltottam oda neki. - Mióta kelsz ilyen korán? - Mióta újra kell írnom egy matekdogát - válaszolta, miközben odasétált hozzám. Rám vetette zsivány mosolyát. — De lehet, hogy ellógom, ha cserébe veled lóghatok. Felnevettem, és eszembe jutott, miről beszélgettünk Lissával. Igen, határozottan tehetnék rosszabbat is, mint hogy Masonnal flörtölök, és kikezdek vele. — A! Bajba kerülnél, és akkor a sípálya már nem is lenne kihívás nekem. Mason továbbra is mosolyogva forgatta a szemét. - Ott számomra nincs kihívás, nem emlékszel? - Készen állsz már arra, hogy fogadjunk valamiben? Vagy még túlságosan félsz? — Csak óvatosan — figyelmeztetett —, mert még a végén visszaveszem a karácsonyi ajándékodat. - Vettél nekem ajándékot? - Erre nem számítottam. - Aha. De ha szemtelenkedsz, akkor lehet, hogy másnak adom. - Például Meredithnek? - ugrattam. - Ő messze nem egy kategória veled, és ezt te is tudod. - Még ha monoklim van, akkor sem? - kérdeztem fintorogva. - Még két monoklival sem. Mason pillantása nem volt hamiskás, vagy akár csak sokatmondó. Egyszerűen csak kedves volt. Kedves, barátságos, érdeklődő. Mintha tényleg kedvelne. Az utóbbi időszak rengeteg stressze után úgy éreztem, jólesik, ha tényleg kedvelnek. És ahogy Lissa egyre jobban elhanyagolt, ráébredtem, az is jólesik, ha valaki ennyire odafigyel rám. - Mit csinálsz karácsonykor? - kérdeztem. Mason vállat vont. - Semmit. Az anyám majdnem eljött, de az utolsó pillanatban vissza kellett mondania... tudod, a történtek miatt. Mason anyja nem testőr. Dampyr, aki a háztartásvezetést és a gyermeknevelést választotta. Ennek eredményeképpen Mason elég sokszor találkozik vele, mint azt már korábban is tudtam. Ironikus, gondoltam, hogy az én anyám itt van, de a szándékait és az okait illetően akár a világ túlsó végén is lehetne. - Gyere át, és karácsonyozzunk együtt - mondtam egy hirtelen ötlettől vezérelve. — Lissával, Christiannel és Christian nagynénjével leszek. Szórakoztató lesz. - Tényleg? - Nagyon szórakoztató. - Nem erre vonatkozott a kérdés. Vigyorogtam. - Tudom. Gyere csak el, jó? Mason előadta az egyik kedvelt lovagias meghajlását. - Mindenképpen. Ezzel elsétált, pont amikor Dmitrij megérkezett az edzésre. A beszélgeté- sünktől egészen felvidultam; vele egyáltalán nem gondoltam az arcomra. De Dmitrij mellett egy csapásra zavarba jöttem. Nem akartam, hogy akár egy pillanatra is ne tökéletesnek lásson, és miközben besétáltunk, mindent elkövettem, hogy a másik irányba fordítsam az arcom, nehogy észrevegye. Az emiatt érzett aggodalmam teljesen lelombozott, és ahogy egyre jobban feszengtem tőle, a többi fájdalmam is azonnal visszatért. Megint a babus terembe mentünk, és Dmitrij azt mondta, hogy egyszerűen csak a két nappal azelőtti mozdulatokat akarja velem gyakorolni. Boldog voltam, hogy nem említi az anyámat, és teljes erőbedobással teljesítettem a feladatokat, megmutatva a bábuknak, mit kap az, aki Rose Hathawayjel kezd. Tudom, hogy a harci szellemem nem csak a teljesítménykényszeremből fakadt. Aznap reggel képtelen voltam kontrollálni az érzelmeimet, amelyek nyers intenzitással törtek ki egyrészt az előző napi összecsapásomtól az anyámmal, másrészt amiatt, aminek Lissával és Christiannel voltam tanúja előző este. Dmitrij hátradőlt és úgy figyelt, időnként kritikus megjegyzéseket : téve a technikára, és újfajta taktikákat javasolva. - Útban van a hajad - mondta egyszer csak. - Nem csak a perifériás látá- sodat akadályozod vele, de azt is kockáztatod, hogy az ellenség esetleg megkapaszkodik benne. - Ha igazi harcba indulok, akkor majd feltűzöm - morogtam, miközben bedöftem a karót a bábu „bordái" közé. Nem tudom, miből készülnek ezek a mesterséges csontok, de nem volt könnyű velük elbánni. Ismét az anyám jutott eszembe, és újult erővel döftem. - Ma pont kibontva hagyni volt kedvem, ennyi. - Rose - szólt rám Dmitrij figyelmeztető hangsúllyal. Én úgy tettem, mintha meg se hallottam volna, és még egyet döftem. Dmitrij hangja élesebbé vált. - Rose. Hagyd abba! Elhátráltam a bábutól, és meglepve éreztem, mennyire felgyorsult a lélegzetvételem. Nem is voltam tudatában, hogy ilyen keményen megerőltettem magam. A hátam a falat érte. Mivel nem tudtam hova elbújni, kerültem Dmitrij tekintetét, és a földre sütöttem a szemem. - Nézz rám! - Dmitrij... - Nézz rám! Az intim múltunktól függetlenül Dmitrij azért elsősorban a tanárom. Nem mondhattam nemet egy egyértelmű utasításra. Lassan, vonakodva felé fordultam, továbbra is egy kicsit félrebillentett fejjel, hogy a hajam eltakarja az arcom. Dmitrij felemelkedett a székéből, odasétált és elém állt. Elkerültem a tekintetét, de láttam, hogy a keze előrelendül, hogy kisimítsa az arcomból a hajam. Majd megáll félúton. Ahogy a lélegzetvételem is. A rövid életű vonzódásunk csupa kérdés és elfojtás volt, de egyet biztosan tudok: Dmitrij imádta a hajamat. Lehet, hogy még mindig szereti. Nagyszerű hajam van, elismerem. Hosszú, selymes és sötét. Dmitrij minden alkalmat megragadott, hogy hozzáérhessen, és azt javasolta, hogy a női testőrök nagy részével ellentétben ne vágassam le. Ott lebegett a keze, és a világ mozdulatlanul állt, amíg vártam, hogy most vajon mit tesz. Egy örökkévalósággal később hagyta, hogy a keze fokozatosan visszahulljon az oldala mellé. A csalódás lángja csapott rajtam végig, ugyanakkor megint megtudtam valamit. Habozott. Félt megérinteni, ami talán — de csak talán - azt jelenti, hogy még mindig akar engem. Kénytelen visszafogni magát. Lassan hátrahajtottam a fejem, és a szemébe néztem. A hajam nagy része hátrahullott az arcomból - de nem mind. A keze ismét megremegett, és abban reménykedtem, hogy odanyúl hozzám. De abbahagyta a remegést. Az izgatottságom elhalt. - Nem fáj? - kérdezte. Az arcszeszének az illata a verejtékével keveredve végigsepert rajtam. Istenem, mennyire vágytam rá, hogy hozzám érjen. - Nem - hazudtam. - Nem olyan csúnya - vigasztalt. - Meg fog gyógyulni. - Utálom őt - vágtam rá, majd elképedtem, mennyi méreg volt ebben a két szóban. Még így, hogy hirtelen másra sem tudtam gondolni, csak hogy menynyire kívánom Dmitrijt, sem tudtam megbocsátani az anyámnak. - Nem is utálod - válaszolta Dmitrij gyengéden. - De igen. - Nincs arra időd, hogy bárkit is utáljál - emlékeztetett még mindig gyengéd hangon. - A mi szakmánkban nincsen. Ki kellene békülnöd vele. Lissa pontosan ugyanezt mondta. Az érzelmeim közé a felháborodás is felsorakozott. Kezdett megint felülkerekedni bennem a sötétség. - Béküljek ki vele? Miután szándékosan benyomott nekem egy monoklit? Miért én vagyok az egyetlen, aki érti, milyen hülyeség lenne ez? - Egyáltalán nem szándékosan tette - válaszolta Dmitrij kemény hangon. - Függetlenül attól, mennyire utálod, ezt hidd el nekem. Nem tenne ilyet, és különben is, találkoztam vele aznap később. Aggódott érted. - Valószínűleg sokkal jobban aggódott amiatt, hogy valaki feljelenti gyermekbántalmazásért - morogtam. - Nem gondolod, hogy ez a megbocsátás időszaka? Hangosan felsóhajtottam. - Ez nem egy karácsonyi különkiadás! Ez az én életem. A való világban a csodák és a jó dolgok nem válnak valóra csak úgy. Dmitrij még mindig higgadtan figyelt engem. - A való világban az ember valóra válthatja a saját csodáit. A frusztrációm hirtelen a csúcspontjára ért, és feladtam a küzdelmet, hogy önuralmat tanúsítsak. Annyira untam már, hogy ésszerű, praktikus tanácsokat kapok, amikor valami elromlik az életemben. Valahol odabent tisztában voltam vele, hogy Dmitrij csak segíteni akar, de egyszerűen nem voltam olyan kedvemben, hogy jó szándékú tanácsokat hallgassak. Azt szerettem volna, ha vigasztalgatnak. Nem akartam azon gondolkozni, hogy válhatnék jobb emberré. Azt kívántam, bárcsak megölelne, és azt mondaná, hogy ne aggódjak. - Rendben, de abbahagynád most az egyszer? - kiabáltam csípőre tett kézzel. - Mit hagyjak abba? - Ezt az egész elmélyült zeneskedést. Nem úgy beszélsz velem, mint egy igazi ember. Minden, amit mondasz, csak valami bölcs, élettapasztalatos hülyeség. Velem ellentétben te tényleg egy karácsonyi különkiadás vagy. -Tisztában voltam vele, mennyire igazságtalan, hogy rajta töltöm ki a haragomat, de azon kaptam magam, hogy gyakorlatilag kiabálok. - Esküszöm, néha hallanod kellene, hogy beszélsz! És tudom, hogy nem vagy mindig ilyen. Tásával teljesen normálisan viselkedtél. De velem? Csak rutinból nyomod a dolgokat. Nem is érdekellek. Beragadtál a hülye mentorszerepedbe. Dmitrij, tőle szokatlanul, meglepetten bámult engem. - Hogy nem érdekelsz? -Nem. Kicsinyes voltam... Nagyon-nagyon kicsinyes. és tudtam az igazságot — hogy valójában érdeklem, és hogy nem csak a tanárom. De nem voltam képes visszafogni magam. Minden ki akart törni belőlem. Bökdösni kezdtem a mellkasát a mutatóujjammal. - Én csak egy tanítvány vagyok neked. Rajta, folytasd a hülye szentbeszé- dedet, hogy... - A kéz, amitől azt reméltem, hogy a hajamhoz ér, hirtelen előrelendült, és megragadta a bökdöső kezemet. A falnak szorította, és meglepetten vettem észre egy indulatos villanást a szemében. Nem pont harag volt... hanem egy másfajta frusztráció. - Ne próbáld megmondani nekem, hogy mit érzek - mordult fel. Ekkor láttam be, hogy annak, amit mondtam, a fele igaz. Dmitrij mindig higgadt, mindig uralkodik magán - még akkor is, amikor verekszünk. De azt is elmondta, hogy egyszer kirobbant, és megverte a mora apját. Valaha igazából pont olyan volt, mint én — mindig ott leselkedik rá az a veszély, hogy gondolkodás nélkül tesz valamit, amit nem kellene. - Erről van szó, nem? - Miről? - Hogy mindig azon küzdesz, hogy ne veszítsd el az önuralmad. Olyan vagy, mint én. - Nem - válaszolta Dmitrij, nyilvánvaló ingerültséggel. - Én megtanultam megőrizni az önuralmamat. Valamiért ettől a felismeréstől bátorságra kaptam. - Nem - tájékoztattam. - Nem tanultad meg. Álarcot viselsz, és az idő legnagyobb részében sikerül uralkodnod magadon. De néha nem tudsz. És néha... - előrehajoltam, és mélyebb hangon folytattam - .. .néha nem akarsz. -Rose... Láttam rajta, hogy felgyorsul a lélegzete, és tudtam, hogy ugyanolyan sebesen ver a szíve, mint az enyém. És nem húzódott el tőlem. Tisztában voltam vele, hogy ez nem helyes - ismerem az összes logikus érvet, hogy miért nem szabad nekünk összejönnünk. De abban a pillanatban nem érdekeltek. Nem akartam uralkodni magamon. Nem akartam jól viselkedni. Mielőtt még ráébredhetett volna, hogy mi történik, megcsókoltam. Találkoztak az ajkaink, és amikor éreztem, hogy visszacsókol, tudtam, hogy igazam van. Szorosabban kezdett ölelni, a falnak nyomott. Még mindig fogta a kezem, de az ő másik keze a fejem mögé siklott, és beletúrt a hajamba. Annyira intenzíven csókolt; haragosan, szenvedélyesen, megkönnyebbüléssel... Ő hagyta abba. Elrántotta magát tőlem, és párat hátralépett. Zaklatottnak tűnt. - Ne csinálj ilyet még egyszer - mondta mereven. - Akkor ne csókolj vissza - vágtam vissza. Dmitrij egy örökkévalóságig csak nézett. - Nem azért „zeneskedem" neked, hogy hallhassam a hangom. Nem azért csinálom, mert csak egy diák vagy. Azért teszem, hogy önuralmat tanítsak neked. - És nagyszerű munkát végzel - mondtam keserűen. Dmitrij egy fél másodpercre lehunyta a szemét, kifújta a levegőt, és motyogott valamit oroszul. Anélkül, hogy még egy pillantást vetett volna rám, megfordult, és elhagyta a helyiséget.
