Rose Hathaway élete tele van gondokkal. Nem elég mindaz a nehézség, amit dampyr testőrtanoncként kell átélnie, ráadásul oktatója, a vonzó Dmitrij valaki másra vetett szemet. A köztük lévő szoros kapocs miatt pedig Rose folyton akkor hallja legjobb b...
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
Három
A lakóépületem előcsarnokában nagy zsivajgás volt, amikor leszaladtam, hogy elinduljak az órák előtti edzésemre. Nem lepett meg a nyüzsgés. Jól aludtam, és ez segített elűzni az előző napi élményeimet, de tudtam, hogy sem én, sem az évfolyamtársaim nem fogják hamar elfelejteni, mi történt Billings mellett. De ahogy végignéztem a többi testőrtanonc arcán és csoportjain, valami furcsát vettem észre. Persze még mindig ott volt az előző nap rettegése és feszültsége, de valami új is megjelent: az örömteli izgalom. Néhány elsőéves szinte visított örömében, miközben suttogva értekeztek. A közelükben egy csoport velemkorú srác vadul gesztikulált, arcukon lelkes mosollyal. Valószínűleg lemaradhattam valamiről - amennyiben a tegnapi nap nem csak egy álom volt. Az önuralmam minden cseppjét felemésztette, hogy meg ne kérdezzem, miről van szó. Ha elkezdek cseverészni, lekésem az edzést. De majd megölt a kíváncsiság. Megtalálták és megölték vajon a strigákat és az embereiket? Az egyértelműen jó hír lenne, de valami azt súgta, hogy nem erről van szó. Miközben kilöktem a kaput, azon füstölögtem, hogy most várnom kell a reggeliig, hogy kiderüljön. — Hathaway, ne szökjél! — kiáltott utánam rímben valaki. Hátrapillantottam, és elvigyorodtam. Mason Ashford, az évfolyamtársam és jó barátom kocogott utánam, és vette fel velem a tempót. - Hány éves is vagy, tizenkettő? - ugrattam, miközben folytattam az utam a tornacsarnokhoz. - Majdnem - válaszolta. - Hiányzott tegnap az elbűvölő mosolyod. Hol voltál? Úgy tűnt, még mindig nem terjedt el a híre, hogy ott voltam a Badica- házban. Nem mintha titok lett volna, de nem szivesen beszélgettem volna a véres részletekről. - Dmitrijjel edzettem. - Te jó ég - dünnyögte Mason. - Az a pasas mindig csak hajszol. Nem fogja fel, hogy ezzel megfoszt minket a szépségedtől és a kedves modorodtól? - A szépségem és a kedves modorom? Ma reggel egy kicsit túlzó hangula- todban vagy, nem? - nevettem. - Hé, én csak az igazat mondom. Ami azt illeti, szerencsés vagy, hogy egy ilyen lovagias és tündöklőén értelmes fiatalember, mint én, ennyi figyelmet pazarol rád. Továbbra is vigyorogtam. Mason remekül flörtöl, különösen, ha rólam volt szó. Részben csak azért, mert én jó vagyok ebben, és veszem a lapot. De tudom, hogy nem csak baráti érzelmeket táplál irántam, és még mindig nem döntöttem el, mi erről a véleményem. Egyformán lökött humorérzékünk van, és mindketten gyakran kerülünk a figyelem középpontjába az órákon és a baráti társaságunkban. Masonnek gyönyörű kék a szeme, és a kócos haját mintha erővel sem lehetne lesimítani. Cuki. De nem könnyű összejönnöm valakivel, ha közben nem tudom kiverni a fejemből azt, amikor meztelenül feküdtünk egymás mellett az ágyon Dmitrijjel. — Lovagias és tündöklőén értelmes, mi? — csóváltam a fejem. — Szerintem rám messze nem pazarolsz annyi figyelmet, mint a saját egódra. Ideje lenne, hogy valaki letörje a szarvad. — Ó, tényleg? — vágott vissza. — Majd a lejtőkön megpróbálhatod. Megtorpantam. - A miken? - A lejtőkön. - Mason félrebillentette a fejét. - Tudod, a sítáborban. - Milyen sítáborban? - Most már biztos, hogy valamiről nagyon lema- radtam. - Hol voltál ma reggel? - kérdezte Mason, miközben úgy nézett rám, mint egy elmebetegre. - Ágyban! Most keltem fel, kábé öt perce. Szóval kezdd az elején, és áruld el, miről beszélsz! — Megborzongtam a mozgás hiányától. — És haladjunk tovább. - Úgy is tettünk. - Azt ugye tudod, hogy mindenki fél hazavinni a gyerekeit karácsonyra? Szóval van ez a hatalmas síkomplexum Idahóban, amit kizárólag a nemesek és a gazdag morák használnak. A tulajdonosai most megnyitják az akadémia tanulói és a családjaik előtt, sőt, az összes többi mora is mehet, ha akar. Ha mindenki egy helyen lesz, rengeteg testőr fog vigyázni a létesítményre, úgyhogy teljes biztonságban leszünk. - Ezt nem mondhatod komolyan - válaszoltam. Odaértünk a tornacsar- nokhoz, és bemenekültünk a hideg elől. Mason hevesen bólogatott. - Pedig így van. Állítólag elképesztő egy hely. - Rám vetette a vigyorát, amitől nekem is mindig mosolyognom kellett. - Úgy fogunk élni, mint a királyok, Rose. Legalább egy hétig. Karácsony másnapján indulunk. Csak álltam, lebénulva az izgalomtól és a döbbenettől. Erre nem számí- tottam. Tényleg zseniális ötlet, így biztonságban találkozhatnak a családok. És micsoda helyszín! Egy uralkodói sílétesítmény. Arra számítottam, hogy az ünnepek nagy részét itt fogom tölteni tévénézéssel Lissa és Christian társaságában. Ehelyett egy ötcsillagos szállodában lakhatok. Homárvacsorák. Masszázs. Helyes síoktatók... Mason lelkesedése ragályos volt. Éreztem, ahogy bennem is felbugyog, majd hirtelen mintha elvágták volna. Az arcomat figyelve a fiú rögtön észrevette a változást. - Mi a gond? Klassz lesz! - Az - ismertem be. - És értem, hogy miért olyan lelkes mindenki, de csak azért jutunk el abba a puccos hotelbe, mert, nos, meghaltak páran. Úgy értem, neked ez nem fiira? Mason lelkes arckifejezése egy kicsit józanabbá vált. — De igen, de mi élünk, Rose. A világ nem áll meg, csak mert páran meghaltak. És gondoskodnunk kell arról, hogy ne halhassanak meg még többen. Ezért volt olyan jó ötlet ez a hely. Biztonságban leszünk. - Viharossá vált a tekintete. - Istenem, alig várom, hogy kikerüljünk innen, terepre. Miután meghallottam, mi történt, alig várom, hogy széttéphessek pár strigát. Bárcsak már most megtehetnénk, nem? Semmi nem szól ellene. Egy kis pluszsegítség soha nem árt, és mi tudunk mindent, ami kell. A hangja indulatossága az előző napi kitörésemre emlékeztetett, bár ő kevésbé volt idegbeteg. A türelmetlensége, hogy cselekedhessen, hevességből és naivitásból fakadt, az enyém viszont valami bizarr, furcsa irracionalitásból, amit azóta sem sikerült teljesen megértenem. Mivel nem válaszoltam, Mason értetlen pillantást vetett rám. — Te nem ezt szeretnéd? - Nem tudom, Másé. - Lesütöttem a szemem, és a cipőm orrát bámulva kerültem el a tekintetét. - Úgy értem, én sem akarom, hogy strigák mászkálhassanak szabadlábon és támadjanak emberekre. És elméletben meg akarom őket ebben akadályozni... de, nos, erre mi még messze nem állunk készen. Láttam, mire képesek, és, hát, nem tudom. Nem szabad elsietni semmit. — Megcsóváltam a fejem, és ismét felnéztem. Te jóságos ég. Micsoda logikus és megfontolt szavak. Úgy beszélek, mint Dmitrij. - De ez nem fontos, mert úgy sincs rá esélyünk. Szerintem örülnünk kéne az útnak, nem? Mason hangulata gyorsan megváltozott, és ismét laza hangnemet ütött meg. - Aha. És jobb, ha felfrissíted a sítudományodat, mert kihívlak, hogy letörd az egómat. Nem mintha sikerülne. Ismét elmosolyodtam. - Ember, szomorú látvány lesz, amikor majd ott pityeregsz. Már most lelkifurdalásom van. Mason kinyitotta a száját, kétségkívül azért, hogy valami szellemességgel vágjon vissza, majd észrevett valamit - vagy inkább valakit - mögöttem. Odapillantottam, és Dmitrij magas alakját láttam meg közeledni a terem túlsó végéből. Mason lovagiasan meghajolt. - Az urad és parancsolod. Még látjuk egymást, Hathaway. Jobb, ha elkez- desz stratégiát alkotni a síelésre! - Ezzel kinyitotta a kaput, és eltűnt a fagyos sötétben. Én megfordultam, és csatlakoztam Dmitrijhez. Mint a többi dampyr újonc, én is a testőrtudományok elsajátításával töltöm a fél napomat; vagy konkrét közelharccal, vagy azzal, hogy a strigákról és az ellenük való védekezésről tanulok. Néha a többi újoncnak is van különórája. De az én helyzetem különleges. Még mindig úgy gondoltam, hogy helyes dolog volt megszöknöm a Szent Vlagyimirból. Viktor Daskov túl nagy veszélyt jelentett Lissára. De a hosszú vakációnk következményekkel járt. A két év szünet miatt lemaradtam a tanulmányaimmal, úgyhogy az iskolavezetőség úgy döntött, órák előtt és után is különórákat kell vennem kárpótlásul. Dmitrijjel. Fogalmuk sem volt arról, hogy egyúttal önuralomból is különórákat fogok kapni. De az iránta érzett vonzódásomat leszámítva gyorsan tanultam, és Dmitrij segítségével szinte már utol is értem a többi végzőst. Mivel nem viselt kabátot, tudtam, hogy ma bent fogunk dolgozni, ami jó hír volt. Odakint fagyott. De még az efelett érzett örömöm is semmi volt ahhoz képest, ami eltöltött, amikor megláttam, mit rendezett be nekem az egyik edzőteremben. Gyakorlóbábuk sorakoztak a túlsó fal mellett, elképesztően élethű gyakor- lóbábuk. Semmi szalmával kitömött zsákvászon. Férfiak és nők, utcai ruhában, gumibőrrel és különböző hajjal és szemekkel. Az arckifejezésük a boldogtól az ijedten át a dühösig terjedt. Már edzettem ezekkel a bábukkal régebben, \ amikor rúgásokat és ütéseket gyakoroltam rajtuk. De amit Dmitrij most a ' kezében tartott, azzal még nem dolgoztam - egy ezüstkaró. - Azta - leheltem. Ugyanolyan volt, mint amit a Badica-házkan találtam. Alul fogantyúban végződött, ami majdnem olyan volt, mint egy kardmarkolat, csak a kis szétálló pántok nélkül. De ezenkívül nem hasonlított tőrre. Lapos penge helyett vastag, kúp alakú teste volt, ami tűhegyesre szűkült, mint egy jégcsákány. Az egész valamivel rövidebb lehetett, mint az alkarom. Dmitrij nemtörődöm testtartásban a falnak dőlt, abban a laza stílusban, ami nagyon jól megy neki, noha majdnem két méter magas. Fél kézzel a levegőbe dobta a karót. Az szakozott párat a levegőben, majd visszahullott. Dmitrij elkapta a markolatánál fogva. - Kérlek, mondd azt, hogy ezt is megtanulom ma - könyörögtem neki. A férfi sötét tekintete mélyén vidámság csillant. Úgy éreztem, néha egy kicsit nehezére esik komolynak maradnia mellettem. - Ha szerencséd van, akkor hagyom, hogy egyáltalán megfogd ma. - vála- szolta. Ismét a levegőbe pöccintette a karót. A tekintetem vágyakozva követte az eszközt. Majdnem megjegyeztem, hogy fogtam már ilyet, de tisztában voltam vele, hogy vitával nem jutok sehova. Úgyhogy inkább ledobtam a hátizsákomat a földre, levettem a kabátomat, és várakozóan keresztbe fontam a karom. Bő nadrág volt rajtam, derékban megkötve, és egy ujjatlan felső kapucnival. A sötét hajamat szoros lófarokba fogtam a tarkómon. Mindenre készen álltam. - Azt akarod, mondjam fel, hogy működnek, és miért kell óvatosan bánnom velük - állapítottam meg. Dmitrij abbahagyta a zsonglőrködést, és csodálkozva meredt rám. - Ne már - nevettem. - Szerinted mostanra nem jöttem rá a módszeredre? Már majdnem három hónapja csináljuk ezt. Mindig elvárod, hogy a biztonságról és a felelősségről beszéljek, mielőtt bármi élvezeteset csinálhatnék. - Értem - válaszolta Dmitrij. - Látom, mindent tudsz. Ne zavartasd magad, vezesd le az órát nyugodtan. Én majd itt várok, ha bármire szükséged lenne. Visszadugta a karót az övéről lógó bőrzacskóba, majd kényelmesen neki- dőlt a falnak, zsebre dugott kézzel. Én vártam, mert azt hittem, viccel, de amikor továbbra is csak hallgatott, ráébredtem, hogy komolyan gondolta. Megvontam a vállam, és belekezdtem a mondókámba. - Az ezüstnek hatalma van a mágikus teremtmények felett. Segíthet rajtuk vagy árthat nekik, ha eléggé felerősítjük. Ezek a karók azért különösen erősek, mert négy különböző mora kell az elkészítésükhöz, akik felhasználják az összes mágikus elemet a kikovácsolása közben. - Összeráncoltam a homlokom, mert hirtelen eszembe jutott valami. - Vagyis hát a lelket leszámítva az összesét. Szóval nagyon fel vannak töltve, és ez az egyetlen lefejezésre alkalmatlan eszköz, amivel ártani lehet a strigáknak, de csak úgy lehet őket vele megölni, ha a szívébe talál. - Neked árthat? Megráztam a fejem. - Nem. Úgy értem, ja, persze, ha a szívembe döfik, akkor igen, de nem árthat úgy, mint egy morának. Nekik elég ezzel egy karcolás ahhoz, hogy nagy hatással legyen rájuk, de azért nem akkorával, mint egy strigára. És az emberek is immúnisak rá. Egy pillanatra elhallgattam, és elgondolkozva a Dmitrij mögött lévő ablakra bámultam. Jégvirág borította az üveget csillogó kristálymintázatával, de ezt szinte észre sem vettem. Az emberek és a karók említésétől lélekben visszarepültem a Badica-házba. A vér és a halál villant végig az agyamon. Látván, hogy Dmitrij figyel, elszakítottam magam az emlékektől, és folytattam a leckét. Ő néha biccentett, vagy megkért, hogy valamit fejtsek ki bővebben. Ahogy telt az idő, egyre jobban vártam, hogy bejelentse, végeztünk, és nekikezdhessek végre a bábuk szétcincálásának. Ő viszont addig várt, amíg már legfeljebb csak tíz percünk maradt, mielőtt odavezetett az egyikhez - egy szőke, kecskeszakállas férfialakhoz. Kivette a karót a tokjából, de nem adta oda nekem. - Mit fogsz ezzel csinálni? - kérdezte. - A szívébe döföm - válaszoltam ingerülten. - Már százszor elismételtem. Megkaphatnám? Dmitrij engedélyezett magának egy mosolyt. — És hol a szíve? Lesújtó pillantást vetettem rá, hogy ezt most komolyan gondolja-e. Ő csak vállat vont. Túljátszott színpadiassággal a bábu mellkasának bal oldalára mutattam. Dmitrij megrázta a fejét. - A szív nem ott van - közölte velem. — Dehogynem. Az emberek a szívükre teszik a kezüket, amikor felesküsznek a bibliára, vagy eléneklik a nemzeti himnuszt. Dmitrij továbbra is várakozóan nézett rám. Visszafordultam a bábu felé, és nézni kezdtem. Az agyam valamelyik hátsó zugából felködlött, amit az újraélesztésről tanultam, hogy hol kell a szívet masszírozni. Megveregettem a bábu mellkasának a közepét. - Itt van? Dmitrij felvonta a fél szemöldökét. Ez általában nagyon vagánynak tar- tottam. Aznap csak idegesített. — Nem tudom — válaszolta. — Ott van? - Ezt kérdezem! — Nem tőlem kellene kérdezned. Ti nem tanultok biológiát? - De igen. Harmadévben. Amikor én „vakációztam", emlékszel? - A csil- logó karóra mutattam. — Megfoghatnám végre, kérlek? Dmitrij ismét feldobta a karót, ami megvillant a fényben, majd eltűnt a tokjában. - Amikor legközelebb találkozunk, azt szeretném, ha te mondanád meg nekem, hol van a szív. Pontosan. És azt is tudni akarom, hogy mi van előtte. A legharciasabb pillantásomat vetettem rá, ami az arckifejezéséből ítélve egyáltalán nem volt olyan harcias. Tíz esetből kilencszer úgy gondoltam, Dmitrij a világ legszexisebb élőlénye. Viszont voltak ilyen esetek is, mint ez most... Rosszkedvűen elindultam az első órámra, ami közelharc volt. Nem sze- rettem amatőr színben feltűnni Dmitrij előtt, és annyira, de annyira ki szerettem volna próbálni azt a karót. Úgyhogy az edzésen mindenkin levezettem az ingerültségemet, akit meg tudtam ütni vagy rúgni. Az óra végére már senki nem akart velem párban lenni. Véletlenül olyan erősen ütöttem meg Mere-ditht - a kevés lány egyikét az évfolyamomban -, hogy a lábszárvédőjén keresztül is megérezte. Valószínűleg csináltam neki egy csúnya bevérzést, és úgy nézett rám, mintha szándékosan tettem volna. Hiába is mentegetőztem. Utána Mason ismét megtalált. - Te jó ég - jelentette ki, miután meglátta az arcom. - Ki borított ki? Én azonnal belefogtam a sirámaimba az ezüstkaróval kapcsolatos szívfájdalmaimról. Ingerültségemre Mason csak nevetett. - Hogy nem tudod, merre van a szív? Különösen azt tekintetbe véve, hogy hányat összetörtél már? Ugyanolyan lesújtó pillantást vetettem rá, mint Dmitrijre. Ezúttal működött. Mason elsápadt. - Belikov egy eltorzult, gonosz lélek, akit veszett viperák közé kellene dobni azért, ahogy ma reggel veled bánt. - Köszönöm - válaszoltam gőgösen. Majd belegondoltam. - A viperák el tudják kapni a veszettséget? - Nem látom okát, hogy ne kaphatnák el. Minden el tudja. Azt hiszem. -Kinyitotta előttem az előcsarnok ajtaját. - De a vadludak még a viperáknál is rosszabbak tudnak lenni. Lapos pillantást vetettem rá. - A vadlúd gyilkosabb ellenfél, mint a vipera? - Próbáltad már megetetni azokat a szörnyetegeket? - kérdezte, miközben megkísérelte megőrizni a komolyságát, de nem sikerült. - Kegyetlenek. Akit a viperák közé dobnak, az hamar meghal. De a ludak? Mellettük napokig tart a dolog. Az sokkal kellemetlenebb. - Azta. Nem is tudom, hogy lenyűgözőnek vagy ijesztőnek tartsam, hogy te ilyeneken gondolkodsz — jegyeztem meg. - Csak megpróbálok kreatív ötletekkel szolgálni a becsületed megvédéséhez. - Téged soha nem tartottalak különösebben kreatív alkatnak, Másé. A második óránk terme előtt ácsorogtunk. Mason arckifejezése könnyed és viccelődésre kész maradt, de a hangjában komolyság csendült, amikor ismét megszólalt: - Rose, amikor veled vagyok, csupa kreatív ötletem támad, hogy mit csinálhatnánk. Én még mindig a viperákon kuncogtam, de hirtelen abbahagytam, és meglepetten pillantottam rá. Mindig is helyesnek tartottam Masont, de most, hogy ilyen komolyan és bódítóan nézett rám, hirtelen az is felmerült bennem, hogy igazából elég szexi is. - Ó, odanézzenek - nevetett fel, amikor észrevette, hogy kibillentett az egyensúlyomból -, Rose-nak elakadt a szava. Ashford-Hathaway egy-null. — Hé, egyszerűen csak nem akarlak megríkatni az utazás előtt. Nem lenne olyan szórakoztató, ha már a síelés előtt megtörnélek. Mason nevetett, és beléptünk a helyiségbe. Ez az óra a testőrködés elméletéről szólt, és egy osztályteremben tartották, nem pedig a gyakorlótéren. Jó volt kicsit pihenni a fizikai megerőltetés után. Aznap három őr állt a terem elejében, akik nem az akadémia kötelékébe tartoztak. Látogatók, döbbentem rá. A szülők és a testőreik már kezdtek szállingózni az iskolába, hogy a gyerekeikkel együtt utazzanak síelni. Azonnal feltámadt bennem a kíváncsiság. Az egyik vendég egy magas pasas volt, aki körülbelül százévesnek tűnt, de még mindig nem akadt párja közelharcban. A másik annyi lehetett, mint Dmitrij. Napbarnított bőre volt, és olyan testalkata, hogy az a pár lány az osztályban láthatóan ájulással küszködött. Az utolsó őr egy nő volt. Vörösesbarna, göndör haja rövidre volt vágva, és a barna szeme elkeskenyült volt az összpontosítástól. Mint már említettem, sok dampyr nő inkább a gyerekeket választja, mint a testőri pályát. Mivel én is a kevés hivatásos nő közé tartoztam, mindig örültem, ha a sorstársaimmal találkozhattam - mint például Tamarával. Viszont ez nem Tamara volt. Hanem olyasvalaki, akit sok éve ismertem, aki mindent kiváltott belőlem, csak tiszteletet és örömöt nem. Ehelyett neheztelést éreztem. Neheztelést, dühöt és égő haragot. A terem elejében álló nő az anyám volt.
