Összeomolva (+18)

11.

Zaklatottan értem haza. James-nek persze mindent elmondtam és nem tűnt meglepettnek. El se hittem, hogy mindent tudott és nem szólt nekem.
-Amanda, hogy mondhattam volna ilyet neked apádról?
-Simán. Őszinte lettél volna.- könnyes szemmel néztem őt. Felhúzta magát és szomorúnak is tűnt.
-Őszinte legyek?
-Igen!- ordítottam rá.
-Apád ölette meg a családodat.- zaklatottan hadarta.- Téged is meg akart, de neked versenyed volt. Erre idejöttél és keresztbe tettél neki. Mikor rájött, hogy jóban vagyok veled, azt mondta férkőzzek a bízalmadba. Ő küldte azt az embert, aki egyik éjszaka megtámadott téged. Ő intézte úgy, hogy veled legyek. Tudja, hogy nyomozol iránta. Azt még viszont nem sejti, hogy tényleg beléd szerettem és ezzel elárultam őt.- megsimította az arcomat az utolsó mondatánál.
-Hogy érted ezt?- patakoztak a könnyeim. Annyi felesleges dolgot tettem, ahelyett hogy tovább léptem volna és mindezt hiába.
-A beavatásunk, hogy megölünk valakit. Én még nem tettem meg. Apád úgy döntött téged öllek meg. Már halottnak kéne lenned.
-Ha nem teszed meg... Mi a sorsod?- kezdtem új tervet kieszelni.
-Akkor nekem annyi.
-Ezt nem hagyom.- csókoltam meg.
Szenvedélyesen válaszolt. Egyik kezével a hajamba túrt másikat a derekamra szorította és a falnak préselt miközben csókolt. Elkezdtem kigombolni az ingjét, mire válaszként leszedte rólam a pólómat. Lábaimmal átkulcsoltam a derekát, így könnyen átvitt a hálószobába. Egyre hevesebbek lettünk. Egy pillanatra elhúzodott.
-Úgyis akarod, hogy már mindent tudsz?- szégyen látszott a szemében.
-Emiatt még jobban akarom. Hisz az életedet adnád az enyémért.- lágyan csókot leheltem az ajkára, mielőtt elkezdtük egész estés programunkat.
Hajnalban a karjaiban feküdtem és tervezgettem. Feltűnt neki, hogy feszült vagyok.
-Mi jár a fejedben?- kérdezte.
-Megszerzem neked a szabadságot.- adtam egy puszit az arcára.- Bármi áron.- és én már tudtam mi az ár.