Fake Love (Taehyung fanfiction)

Prológus - Rémálom

Ugyanazon a helyen voltam, ahol minden megváltozott. Otthon. Az emeleti szobám ágyán ültem és azon agyaltam, hogy megéri-e lemennem a szüleimhez. Tudtam, hogy valami nincs rendben, mivel ők mindig zajosak. Együtt ordibálják túl a meccsek közvetítését a kedvenc csapatuknak szurkolva, együtt főznek és együtt élnek a szenvedélyüknek, a táncnak. Most mégis csak a nyomasztó csend volt a társáságom. Ha nem itthon lennék, akkor lehetséges, hogy nem zavarna, most mégis érzem a rossz közeledtét.
Soha nem voltak barátaim, így nem tudtam senkit sem felhívni, hogy egy picit lelket öntsenek belém. Számomra csak a szüleim léteztek. Ők adtak nekem mindent és feltétel nélkül szerettek engem. Összeszedtem minden bátorságomat és felálltam, hogy utána lesétálhassak a lépcsőn. Ahogy leértem azonnal megakadt a szemem a felfeszített, tárva nyitva álló bejárati ajtón. Anya mindig be szokta zárni. Minden pontosan ugyanúgy történik, mint tíz éves koromban.
Lassan léptem be a konyhába, hogy meglássak egy felborított asztalt és néhány összetört használati tárgyat. A jeges borzongás végigfutott rajtam és azonnal rohanni kezdtem a szüleim szobája felé. Nem történhet meg újra! Amint ráhelyeztem kezem a kilincsre meg is torpantam, ugyanis halk nyöszörgész hallottam a hátam mögül.
-Yiseo! - nézett rám apa - Ne mozdulj! Kérlek!
Ha akartam volna sem tudtam volna megmoccanni. A félelem miatt még a lábaim is földbe gyökereztek és a mellettem álló kislánynak is. Rögtön felismertem a tíz éves énemet, ahogy teljesen kétségbeesetten bámulja az édesanyját és az édesapját. Mindkettejük torkához kést szorítottak. A két ismeretlen férfi megvető pillantásokkal illettek minket.
-Jól mondja apuci - vigyorodott el az egyikük ördögien - Maradj szépen ott, amíg Jonathan bácsi megnyúz. Szép kis pénzösszeget lehetne kapni az ilyen hófehér bőrért.
-Hozzá ne merj érni a lányomhoz te elmebeteg! - kezdett eszeveszett kapálózásba anya, de törékenysége miatt esélye sem volt a szabadulásra.
-Egészen jó ötletet adtál nekem. Mi lenne, ha elvinnénk a búvóhelyre és ő lenne az új, kis játékszerünk? - undorodtam ezektől, de tudtam, hogy a mellettem lévő apróság még nem igazán fogja fel, hogy miről is beszélnek és hogy mekkora veszélyben is van az élete.
-Te egy igazi zseni vagy. Fogd le a nyanyát! - intett egyet a fejével, mire megjelent egy harmadik személy is.
Csakhogy egyikük sem számolt anya hirtelen jött gyorsaságával. Egy szempillantás alatt ágyékon rúgta a felé közelítőt és kiütte a felénk siető kezéből a konyhakést. A kislányhoz, azaz hozzám szeretett volna rohanni, de amint feleszmélt támadónk a kisebb sokkból az aggódó nő fölé magasodott és úgy májon ütte, hogy az azonnal fulladozva zuhant a földre. Sírni tudtam volna ahogy újra felszakadtak sebeim és újra átéltem mindent.
Pontosan tudtam, hogy mi fog ezután következni. Mindent betöltött a vér fojtogató szaga, ahogy elkövettem életem első gyilkosságát. A kislány előre lépett, felemelte a nehéz fegyvert és beleszúrta a meglepett férfi combjába. Még én magam is ledöbbentem a mindent elemésztő bátorságon és tettrekészségen, holott én tettem mindezt nyolc évvel ezelőtt. A bűnöző üvöltve rogyott a földre és a következő készúrás a nyakát érte. Egyetlen szemrebbenés nélkül vágtam el a torkát, és néztem oldalra döntött fejjel, ahogy az élettelen test a földön puffan. Szörnyű és brutális volt, amit elkövettem, de külső szemmel látni csak méginkább növelte a magam iránt érzett gyűlöletemet.
Régi énem lassan felemelte mindkét kezét és szemlélni kezdte azokat. Mindenkinél jobban értettem azt, hogy mi jár abban a buksiban, hiszen azok az én gondolataim voltak egykoron. Csodálatosnak és a maga módján gyönyörűnek találtam az ujjaimhoz tapadó vércseppeket. Többé már nem éreztem nehéznek a nálam lévő kést. Olyan érzés volt, mintha már hozzám tartozna. Csakhogy akkor még nem tudtam, hogy ez mennyire durva, undorító és a legkevésbé sem normális viselkedés.
Hidegvérrel gyilkoltam le a másik két embert is. Az egyiket megcsonkítottam, hogy aztán elvérezhessen, míg a másikot mellkason szúrtam. Mérhetetlenül büszke voltam akkor magamra, amiért megvédtem a szüleimet. Tudtam, hogy egyikük sem hallja, én mégis mindvégig kérleltem a kislányt, hogy ne tegye meg. Könnyeim megállíthatatlanul kezdtek záporozni és térdeimre roskadtam. Ha akkor mindezt nem teszem meg, most biztos, hogy egy árva, kiszolgáltott tárgy lennék. Azt hittem, hogy hálásak lesznek nekem a szüleim, de nem így történt.
Anya tekintetében a színtiszta rettegésen kívül semmi sem villant, ahogy a lány felé nyújtotta aprócska kezét, hogy felsegíthesse. Nem fogadta el. Elfordult tőlem és keserves zokogásba kezdett. Meg szeretném nyugtatni és elmondani neki, hogy soha nem tudnám őket bántani, de nem tudom befolyásolni a múltat.
-Egy szörnyeteg - suttogta maga elé megtörten apa.
Őt is megpróbáltam megérinteni, de úgy húzódott el tőlem, mintha megégettem volna.
-Ne gyere a közelembe! - kapta fel a szőnyegről a korábbi fegyveremet és fenyegetően kezdte lóbálni - Tűnj el a házamból!
-Fogalmad sincs mekkora hibát követsz el - ordítottam, de természetesen meg sem rezdültek. Nem hallhatnak vagy láthatnak engem.
Vajon akkor is így kidobott volna, ha tudja, hogy egy érzelmek nélküli gyilkológép lesz belőlem? Hogy az utcán fogok élni majdnem négy évig és hogy aki csak az utamba áll, azt elintézem?

Kipattantak a szemeim és akkor realizálódott bennem igazán, hogy az egészet csak álmodtam. Éreztem ahogy két erős kar tart biztosan maga mellett és védelmez engem. Taehyung velem van. Nem akartam felébreszteni, így megpróbáltam csillapítani testem remegését és hangos szipogásomat. Az a múlt része. Már egy teljesen más életet élek olyanokkal, akiket szeretek és soha többé nem kell megölnöm senkit. Óvatosan letöröltem könnyeimet, amikor megéreztem, hogy az engem átölelő személy ébredezni kezdett.
-Mi a baj? - simogatta meg szeretetteljesen a karomat.
-Semmi - vágtam rá habozás nélkül.
-Ne próbálj meg nekem hazudni szívem, mert azt nem szeretem! Mondd el szépen, hogy mi történt! Megint rosszat álmodtál? - fordított magával szembe.
Lassan bólintottam egy aprót és hagytam, hogy cirógassa az arcomat.
-Nincsen semmi baj. Az csak egy nyavajás álom volt. Nem térhetsz oda vissza többé, mert itt vagyok és leszek neked mindig - nyomott egy apró puszit a homlokomra - Szeretlek.
Hogy lehet szeretni egy olyan szörnyeteget, mint amilyen én vagyok?