Fake Love (Taehyung fanfiction)

3.rész - Súlyok

Csigalassúsággal teltek a napok amiután mindent megbeszéltem Jungkookkal. Már a legkevésbé sem voltam rá dühös, csupán egy szikrányit csalódott. Tudhattam volna, hogy ő szándékosan nem tenne ilyent. Minden egyes órában egy bizonyos lányról mesélt nekem, akit ő az életénél is jobban szeret. A nevét egyszer sem említette, viszont azt megtudtam, hogy miatta történt minden. Ha hangosan nem is mondtam ki, de megfogadtam, hogy bosszút fogok rajta állni a pasim megsebesüléséért és a legjobb barátom halálbüntetéséért.
Csendesen végeztem napi teendőimet a laptopom és a jegyzetfüzetem fölé hajolva. Ezt a lányt kutatni olyan volt, mint tűt keresni a szénakazalban. Rengeteg gyanusított és a lehető leghalványabb nyom. Fekete haj. Ennél használhatatlanabb információt nem is mondhatott volna. Koreában annyi a fekete hajú lány, mint égen a csillag.
-Mit csinálsz? - ugrott mellém Hobi, arcán a már jól megszokott mosolyával.
-Egy csaj után kutatok. Az egyetlen dolog amit ki tudtam szedni Kookból az az, hogy fekete haja van - sóhajtottam fel fáradtan.
-Andy Watson a neve - simogatta meg játékosan a fejem.
-Micsoda? - fordultam felé teljesen ledöbbenve.
-Ő Jungkook egyetlen lány barátja és valami olyasmit említett, hogy ő is a közelben volt amikor a legutóbbi közös feladatunkat hajtottuk végre - vonta meg a vállát egy elégedett vigyor kíséretében.
-Imádlak Hoseok - pattantam fel ülőhelyzetemből, hogy egy apró puszit nyomhassak az arcára.
-Engem ki nem imád? - költői kérdése hallatán csak megforgattam szemeimet és visszahuppantam a székembe.
Valahonnan túlságosan is ismerős nekem ez a név. Andy Watson. Az asztalomon lévő papírkavalkádot figyeltem és erősen törtem a fejem, hogy honnan ismerhetem. Óvodástárs? Osztálytárs? Nem lehetett az, mert akkor az arcára is emlékeznék. Ahogy egyre tovább gondolkodtam megjelent a szemiem előtt egy gyönyörű, zöldeskék szempár és egyetlen szó sodródott megfáradtan tudatom hatalmas hullámain. Célpont. Szinte rohanva közelítettem meg a kis vasszekrényt, amiben a fontosabb aktákat szoktam tárolni. A hozzá tartozó kulcs segítségével könnyű szerrel ki tudtam tárni az ajtaját és az A betűnél kezdtem el keresgélni. Alig néhány perc elteltével a kezeim közé is akadt a dosszié, így újra el tudtam foglalni a helyem.
-Mit találtál? - szólt át Hoseok miközben  számítógépén pötyögött valamit.
-A csaj aktáját - ráncoltam a homlokom értetlenül.
-Mi ez az arckifejezés Yiseo? Csaknem megtetszett neked? - kuncogott fel halkan.
-Ez furcsa. Néhány napja még azt írta a neve mellett, hogy célpont, most viszont az áll itt, hogy kiiktatva - böktem rá a vörös betűkre, elengedve a fülem mellett előbbi gúnyos megjegyzését.
-Ezt nem értem. Mi nem öltük meg őt. Valaki átírta? - arckifejezése hirtelen változott meg és úgy meredt rám, mintha azt mondtam volna, hogy a Marsról érkeztem.
-Nem tudom - túrtam bele a hajamba - Keresek még adatokat.
Jegyzetfüzetemet magamhoz véve ástam bele magam a kutatómunkába, de amikor fél órával később sem találtam semmit feladtam. Se facebook, se instagram, de még csak egy gyászjelentő, vagy egy rendőrségi nyílvántartás sincs róla. Mintha felszívódott volna, vagy alapból nem is lettek volna róla adatok. Mintha meg sem született volna.
-Mégis ki a csuda vagy te, Andy Watson? - motyogtam magam elé.
-Nem gondolod, hogy túlzásba viszed ezt a nyomozósdit? Andy csak egy egyszerű lány - forgatta meg a szemeit hozzám legközelebb álló munkatársam.
-Elmegyek sétálni - kaptam fel a székem támlájára akasztott táskámat, majd egy másodpercet sem vesztegetve siettem el.
Szükségem van egy kis magányra és friss levegőre. Nem veszíthetem el a fejem egy ilyen jöttment kiscsaj miatt. Ha tennék vele valamit, akkor garantáltan visszaesnék a régi énem ásta verembe és őrült módjára kezdenék ámokfutásba, hogy mindenkit lemészároljak.
Egy hangos sóhaj kíséretében emeltem fel tekintetem a felhőtlen ég felé és hagytam, hogy világos barnára festett, vállig érő tincseimet kissé összekuszálhassa a szél. Minél hamarabb beszélnem kell a főnökasszonnyal és segítséget kell kérnem. Egyedül édeskevésnek bizonyulok a pszichopata énem ellen vívott harcomban. Többször hallottam már azt, hogy kettős személyiségem van, ám én ezt nem tudom elhinni. Csak azért, mert sok a hangulaingadozásom és nem éppen volt makulátlan a múltam, még nem kell ilyeneket feltételezni rólam.
A rövidke, maximum húsz percesre tervezett sétámból végül egy négy órás bóklászás lett, és most először még csak el sem fáradtam. Már csak két utcányira voltam az irodaházunktól nem messze lévő kis játszótértől amikor véletlenül nekiütköztem egy nálam jóval magasabb férfi mellkasának és egyensúlyomat elvesztve terültem el a kemény betonon.
-Nézz már az orrod elé taknyos! - hallottam az ismerősen csengő férfihangot, de nem akartam elhinni, hogy tényleg ő az.
Sajgott mindenem a folyamatos gyaloglás és az esés miatt, mégis felálltam, hogy szembenézhessek vele. Szinte semmit sem változott. Ugyanaz a kedves és törődő tekintet a megfeszült arcvonások ellenére is, mint amivel engem és anyát figyelte mindig. Fekete hajába lassan ősz tincsek kezdtek vegyülni, tenyerei pedig már kissé kérgesek lettek az idő múlásával. Hiába próbáltam uralkodni érzéseim viharán, azok megállíthatatlanul előtörtek belőlem amint belenéztem a mogyoróbarna szempárba.
-Nagyon hiányztál nekem apa - suttogtam könnyek között és már vetettem volba magam karjai közé amikor teljesen elkomorodott.
-Sajnálom, de bekem már kilenc éve nincs gyerekem - ropogtatta meg fenyegően az ujjait - Az én ártatlan Yiseom egy szörnyeteg lett, te pedig túlságosan normálisnak tűnsz ahhoz, vogy ő legyél.
Az a kis reménysugár ami felcsillant bennem fokozatosan kezdett elhalványulni. Én nem akarok újra normális életet élni velük. Én csak annyit szeretnéj ha képesek lennének elfogadni a tényt, hogy én hozzájuk tartozom és életben vagyok. A szavak megállíthatatlanul bugyogtak fel ajkaim között és ha akartam volna sem tudtam volna már csendben maradni.
-Én vagyok az apa! An Yiseo. Te adtad nekem ezt a nevet még akkor, amikor megszülettem. Te neveltél fel, együtt néztük a foci meccseket, együtt táncoltunk, együtt ünnepeltük meg az első előléptetésedet és veled voltam akkor amikor életedben először sikerült kifognod egy aprócska halat - kezdtem el felsorolni neki a közös emlékeinket már patakzó könnyekkel - Itt állok előtted. Élek, egészséges vagyok és még mindig szeretlek titeket. Téged is és anyát is.
Fogalmam sincs, hogy mire számítottam a monológom után. Talán arra, hogy majd bocsánatot fog kérni, magához ölel és újra azon a szeretetteljes hangján mondja a fülembe, hogy minden rendben lesz. Csakhogy természetesen nem lesz. Egy pillantásra sem méltatva került ki, hogy újra eltűnhessen az életemből.
A magány hatalmas súlyokat helyezett vállaimra, amelyeket már nem voltam képes elbírni. Zokogva rogytam térdeimre és hatvanhatszor elátkoztam Istent amiért ezt teszi velem. Mivel érdemeltem én ki mindezt?