Fake Love (Taehyung fanfiction)

6.rész - Szeretet

Kezeim között egy nagy halom kozmetikai termékkel, sminkecsetekkel és különféle krémekkel igyekeztem végig a teljesen kihalt folyósókon azért, hogy még időben Jungkook szobájába érhessek. Még reggel írt nekem, hogy ezúttal is szeretné ha segítenék neki a sminkje megigazításában, de már így is bőségesen elkéstem a feladatimmal, így csak beledobáltam a segédeszközöket a táskámba. Ezúttal már nem volt olyan nyomasztó a csend mint legutóbb, ugyanis az egész épületet bezengte az, hogy Namjoon Yoongival veszekszik azon, hogy kié legyen az utolsó mochi. Az egész helyzetben az a vicces, hogy olyan mondatok szűrődnek fel az emeletre, hogy „Én ezt most neked adom, hiszen legutóbb is én ettem meg”, vagy éppen „Nem, nem, te kell megedd, hiszen te vagy az alacsonyabb”.
Lassan odasétáltam az egyik egész falat eltakaró ablakhoz és azon keresztül kezdtem el figyelni a tájat. Csak tud várni Jungkook még néhány percet. Csukott szemekkel vettem egy mély levegőt és megpróbáltam minél messzebbre ellátni. Az épületnek ezen oldala a Han-folyóra néz, amely olyan a különféle irodaházak és magasabb építmények között, mint egy hatalmas kígyó. Néhol fák szegélyezik, máshol hidak futnak rajta keresztül. Olyan, mintha a társadalom közepében rekedt volna egy kis darabnyi természet. A kék égen csak néhol úszkált egy-két hófehér felhő és azok sem tűntek valami barátságtalannak, hogy egyszeriben esőt akarjanak zúdítani a nyakunkba. A vízparton megannyi ember sétálgatott, szemlélték Szöul szépségét és egymást a szikrázó napsütésben. Talán mégsem olyan szörnyűséges az élet, csak nekem jutott ki mindaz a szenvedés amit eddig kaptam.
Mintegy végszóra teljesen abbamaradtak a lentről felszűrődő zajok és egy egészen új beszélgetés hangjai ütötték meg a fülem. Először csak KT hangját hallottam, ám néhány másodperc múlva csatlakozott ahhoz Suwoong mély tónusa is. Pontosan tudtam, hogy mennyire nem illendő, mégis odaaraszoltam a feketére festett ajtóhoz és fülemet rátapasztva kezdtem el hallgatózni.
-Eddig nagyon szép munkát végeztél, de ez nem elég – a főnökasszony jegesen és ellentmondást nem tűrően formálta a szavakat – Azt akarom, hogy még jobban szenvedjen, hogy a lánynak még sokkal rosszabb legyen, hogy az életéért könyörögjön és Jungkookot úgy meg tudjam szorongatni, hogy soha többé ne tudjon ehhez hasonlót tenni.
-Állok szolgálatára asszonyom – nagyon kíváncsi lennék, hogy mivel vesztegetik meg ezt a fiút, amiért képes ilyesmiket tenni.
-Mi lenne, ha ellene uszítanád az egész iskolát? Andy rengeteget picsogott már nekem amiatt, hogy az osztálytársai gúnyolják és bántják, de talán az még hatásosabb lenne, ha mindenki ellene fordulna. Mit gondolsz, meg tudod ezt oldani? – szívem szerint résnyire kinyitottam volna a falapot azért, hogy beleshessek és legalább az ő arckifejezését láthassam, de azzal a lebukást kockáztatnám meg.
-Nem gondolja, hogy az egy picit már sok lesz? Nem igazán tudom, hogy mi ez az egész, de így is látszik rajta, hogy mennyire meggyötört és szomorú. Egyetlen egyszer sem láttam mosolyogni és gyakran lekuporodik az egyik sarokba azért, hogy sírjon – most először hallottam Sut, hogy ilyen kedves dolgot mondott bárkiről is, így meglepettségemet meg sem próbáltam leplezni.
-Nem igazán érdekel. Nekem csak az számít, hogy akik az én kezeim alatt vannak azok dolgozzanak és ezért bármit, vagy bárkit hajlandó vagyok feláldozni. Nem azért fizetek neked ennyi pénzt, hogy kíváncsiskodj. Elmehetsz – a szívem egy ütemet kihagyott ahogy az ismerős léptek hangjai egyre inkább erősödni kezdtek és közelebbről érkeztek.
Úgy ugrottam félre az ajtótól, mintha az megpróbált volna megharapni engem. Amennyire csak tudtam rendeztem a vonásaimat és elindultam a folyósó vége felé, hogy ne tűnhessek gyanúsnak. Igyekeztem szedni a lábaimat, hogy amennyiben lehetséges elkerülhessek egy felettébb kínos és dögunalmas beszélgetést a volt csapattársunkkal és hirtelen minden egyes szenthez elkezdtem imádkozni, hogy ne vegyen észre és a másik irányba induljon el. Úgy tűnik, hogy ma kivételesen engem is meghallgattak, ugyanis Suwoong ha észre is vett, teljesen átnézett rajtam és meg sem próbált a közelembe jönni.
Kettesével szedtem levele a lépcsőfokokat és kopogás nélkül rontottam be Jungkook szobájába. Ezt a beszélgetést nem lett volna szabad hallanom. A bűntudat szinte szétmardosta belsőmet, ahogy a teljesen lesokkolt és félmeztelen maknaevel néztem szembe. Nem tudhat arról, hogy a szerelmét éppen készülnek a halálba kergetni. Ha tényleg olyan kis ártatlan és sebezhető ez az Andy Watson, mint amilyennek beállítják akkor ép ésszel nem fogja kibírni az ilyen mértékű szenvedést. Egy nagyot nyeltem azért, hogy le tudjam küzdeni a torkomban keletkezett hatalmas gombócot és magamra erőltettem egy mosolyt.
-Készen állsz Kook? – pakoltam le az íróasztalára és kihoztam a fürdőszobából a falra felakasztott tükröt.
-Persze – tápászkodott fel és már helyet is foglalt abban a székben, amit előkészítettem neki.
Lassan két hete, hogy ennek a szobának a falai között szoktam Jungkooknak segíteni. Valami furcsa ötlettől vezérelve eldöntötte, hogy ő videókat szeretne készíteni Andynek, amiket majd akkor fog elküldeni neki, ha eljön az idő. El akar neki mindent mondani, meg akarja mutatni azt, hogy mi történt, hogy aztán úgy ölelhesse újra magához, mintha örökké együtt lehetnének. Szerintem csak nagyon kevesen tudják ezt róla, de Kook egy javíthatatlan álmodozó és maga a tömény, nyálas romantika megtestesítője. A falba beépített hangszórókból Panic! At The Disco High Hopes című dala szólt és akaratlanul is feltettem Jungkooknak egy olyan kérdést amit talán nem kellett volna.
-Minden embernek nagy elvárásai vannak az élettel szemben, igaz? – kezdtem el dolgozni a Jungkook szemei alatt húzódó hatalmas, sötét karikák elfedésével.
-Micsoda? – nézett rám csodálkozva.
-Mindenki szeretné, ha a családja tökéletes lenne, ha kevés szenvedés érné és rátalálna az igaz szerelem – kezdtem el felsorolni azokat amik legelőször eszembe jutottak a dal hallatán.
-Dehát téged is megtalált az igaz szerelem Noona – istenem milyen kis édes tud néha lenni ez a srác.
-De milyen áron Jungkook? – húztam el a számat kissé ingerülten – Nincs családom, a szüleim kidobtak, apám újra és újra a földbe döngöl, egy őrült gyilkológép lett belőlem, aki nem ismert kegyelmet és nem tudta, hogy micsoda felemelő érzés a megbocsájtás. Én nem ilyen életet akartam.
-Ha nem történtek volna így az események, akkor nem is találkoztunk volna és te most nem lennél hyung barátnője. Nem érdemes a múlt miatt ostoroznod magad, hiszen ahogy a neve is mutatja, az már elmúlt, többé nem jön vissza és nem lehet megváltoztatni. Én nagyon szeretlek téged Noona – úgy villantotta ki rám aranyos, nyuszi fogait, mintha most mosolyogna rám életében először.
-Én is téged öcskös.
Dehogy szereted ezt a taknyos, kis vakarcsot. Ő is csak egy a sok közül aki hátba fog minket szúrni. Apropó hátba szúrás. Mit szólnál hozzá, ha leszúrnánk? Úgy-e milyen csábító gondolat?
-Tűnj már el a fenébe is! – szorítottam össze szemeimet olyan erőteljesen, hogy már csillagokat kezdtem el látni.
-Mi a baj? – Jungkook arcáról ekkor már a színtiszta rémületen kívül mást nem tudtam leolvasni.
-Nincs semmi baj. Remélhetőleg hamarosan el fognak tűnni ezek a nyavalyás hangok – ajkaimat kissé bizonytalanul görbítettem felfele, ugyanis ezen a ponton már kezdtem sejteni, hogy nagyon is velem szeretnének maradni.
-Én nem akarom, hogy szenvedj Yiseo – fogta meg azt a kezemet amivel az állát tartottam, olyan gyengéden, mintha egy porcelánbabához érne hozzá – Hallottam, hogy magadban beszéltél, hogy kiabáltál valakivel és zokogva kérted arra, hogy tűnjön el. Mi ez és miért bánt téged?
-Ez én magam vagyok Jungkook és azért szenvedek mert nem akarlak titeket bántani. De inkább meghalok mintsem egy ujjal is hozzátok érjek, ha a rossz szándék és ezek a kellemetlenkedő hangok beszélnek belőlem – ugyanott folytattam a munkát ahol néhány másodperce abbahagytam és próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
Tisztában vagyok vele, hogy mindenki aggódik miattam, különösen Taehyung, Jungkook és Hoseok. Őket szokták leggyakrabban érinteni az ilyesfajta rohamaim, amikor küzdök saját magammal és mindig akarnak valamilyen formátumban segíteni nekem, de ez a pszichés probléma már akkorára nőtt, hogy csak én tudom legyőzni saját magamban. És én nem fogok veszíteni ellenük. Győzni fogok és újra teljesen normális leszek.