A Múlt Katonája, A Jelen Hőse /Stark Fanfic./ (Lassan Frissül)

2.rész ☆

Az álmom, ami megmutatta azt, hogy mi mindent kellett magam mögött hagynom, hogy történhetett azután, miután átkerültem ebbe az időbe. Nem tudom elhinni, hogy ez történt akkor mikor be kellett volna töltenem a 18. életévemet és az a baj, hogy úgy érzem cserbenhagytam őket. Hogy mi is az álmomban? Minden, ami csak rossz lehet, na de csak sorjában. Olyan volt, mintha én is ott lettem volna, de megmozdulni azt nem tudtam, csak forgolódni, mint egy nem normális. Láttam a csatát, amin nekem is részt kellett volna vennem, láttam, ahogy Anne és Trant plusz még többnél több katona-társam életét veszti, én meg egyszerűen nem tudok mit csinálni ráadásul annyi év után nem tudtam tenni, csak sírni, mert akiket eddig nap mint nap láttam egy szempillantás alatt haltak meg. Ráadásul meg úgy tűnik, hogy az álmomon kívül is elkezdtem sírni, mert egy gyengéd cirógatást kezdtem el érezni a jobb orcámon, majd egy halk suttogást is elkezdtem hallani mellé.

- Semmi baj, ez csak egy álom. - még mindig az arcomat simogatta. mikor kinyitottam a szememet és ránéztem a könnyfátyol mögül. Pluszba még egy deja vu érzésem is lett, mikor megláttam, hogy felettem tornyosult és vészesen közel volt arca az enyémhez. Amint meglátta, hogy fent vagyok és már nem sírok, elmosolyodott majd eltávolodott végül felült úgy, hogy magával húzott és felültetett magával szembe.

- Nem hiszem, hogy ez csak egy álom lett volna. - mondtam miközben az ablak felé fordítottam fejem. - De látom, már itt éjszaka van, szóval nyugodtan feküdjön vissza, én addig feltalálom magam. - keltem volna fel az ágyból, de Howard még mindig fogtan a kezem így könnyű szerrel vissza tudott húzni.

- Ne aggódjon értem, mert akkor feküdtem le, mikor maga elaludt. Szóval miről álmodott, ami nem lehetette csak álom? - szorította meg kezem bírtatásból.

- Tudja, mielőtt ide kerültem volna pont aznap mondták, hogy három hét múlva nagy csata lesz és én azt álmodtam meg, hogy a katona-társaim és így köztük pár jó barátom is életüket vesztették, ráadásul még én is ott voltam, de egyszerűen képtelen voltam megmozdulni, csak néztem, hogy miképp halnap meg a társaim. - miközben meséltem az álmom részleteit észre kellett vennem, hogy egy-egy könnycsepp lefolyt az arcomon, de gyorsan le is töröltem onnan azokat. Mégse voltam olyan gyors, hogy Howard ne lássa meg és magához ne öleljen, ami hihetetlenül jól esett, pedig én sose voltam ölelkezős fajta, de hozzá mégis hozzá bújtam.

- Őszintén sajnálom, de több mint valószínű, hogy ezt az egészet az agya kreálta és minden bizonnyal boldogan élték le életüket. - nyugtatás képen simogatta a hátam. Ebben lehet, hogy igaza van. Semmi bizonyítékom nincs arra, hogy tényleg ott és akkor haltak meg... csak, annyira élethű volt.

- Igen, igaza lehet. Köszönöm. Ismét. - eltávolodtam tőle azon gondolkozva, hogy hogyan is hálálhatnám meg neki ezt a sok segítséget, de végül félbe szakította a gondolat menetemet.

- Nekem ma lesz egy fellépésem, amiben bemutatom az új találmányomat, ami a repülő autó. - amint ezt befejezte eléggé érdekes arckifejezésem lehetett, mert felnevetett.

- Tényleg, el is felejtettem, hogy maga ezeket nem is ismeri. A repülő az egy olyan dolog, ami a gravitációt meghazudtolva, fent az égen közlekedik, a kocsi pedig a guruló jármű odakint. - csak leesett állal tudtam nézni őt, mert nem gondoltam volna, hogy ennyi minden fejlődött volna ezekben az években.

- Szeretném, ha maga is ott lenne az előadásomon. Benne lenne? - nézett rám nagy boci szemekkel, amire nem lehetett nemet mondani, így csak mosolyogva bólintottam. Amúgy is felkeltette az érdeklődésemet azzal, hogy repülő akármit mutat be.

- Egyébként, maga volt katona is, vagy egyből a fegyverekre koncentrált? - tettem fel végre azt a kérdést, ami már egy jó ideje fúrta az oldalamat.