egy

81 15 0
                                    

Valóban azt hittem, november van.

Már régóta nem hallom a suttogásokat a fülem mellett.

Azelőtt. Azelőtt percek sem teltek el úgy, hogy ne formálták volna ajkak a nevemet és nevetések elhaló szusszanásaiban ne jelentem volna meg.

Vagy én vagy az, amit tettem.

Hihettem volna azt, hogy elfelejtették már, de változó környezetem végül mindig eszembe juttatta, hogy mi vagyok. Kettétört bot, földön fekvő. Használt zsebkendő, amit a szemét tetejéről kap fel a szél. Börtönbe zárandó pszichopata.

Ezt gondolták.

Szinte biztos voltam benne, hogy hallottam a gondolataikat.
Lassan az őrületbe kergettek.
Soha, soha nem lesz vége.


↪ × ↩

Lépteim port puffantanak a tiszta levegőbe, és csak remélni tudom, hogy a homokszemek megülnek majd a bútorokon, hogy belélegezhessék őket, és a tüdejükre tapadó koszban haljanak meg. Szinte hallom a hangot: már megint bakancsban járkálsz az ebédlőben? Szeretnék válaszolni. Szeretném azt válaszolni, igen, direkt csinálom.
Egyetlen motivációm a gyűlölet.
Sietősen kirámolok a szekrényből. Az utolsó zacskó müzlit dobom az asztalra, kanál csörömpöl és egy tálba tejet öntök. Úgy rázom bele a gabonapelyhet, mintha súlyos bűnt követnék el; gyorsan, halkan, feltűnéstől mentesen, s közben bocsánatot kérek magamtól, amiért elrontottam a sorrendet.
Pehely. Tej. Ez a megfelelő variáció.
A sorrend. A sorrend mindig számít.

A nappaliban felsikolt a híradó zenéje. Ebből tudom, hogy pontosan egy, kettő, négy és fél percem van elhagyni a házat.
Magamba lapátolom az ételt s közben vizet töltök, hogy bevehessem a gyógyszert. Annyira, de annyira kellemetlen egyszerre tejet és vizet kortyolni, de nincs időm. Nem vihetem magammal a tablettákat.
A tenyeremen szelíden ringatózó pirulákat figyelem, és másodperceket lélegzem be, míg lenyelem az utolsó falat müzlit. A televízióból erős férfihang sorolja a legfontosabb híreket: baleset az utakon, késes öngyilkosság, elgázolt popsztár, csupaszra rabolt üzlet ezen meg ezen az utcán, és már majdnem elmosolyodom.
Gyógyszer a számban, nehezen csúszik le.
Amikor meghallom a motozást, majdnem fulladozni kezdek.
A mellkasomra csapok, hogy feléledjek, és az étkezőasztal mellett elrohanva a lépcsőfordulónál fékezek le, hogy láthassam, amint az a Nő egy bőröndöt vonszol maga után. Alig sporttáska méretű, és mégis, amikor észreveszi, hogy tágra nyílt szemmel figyelem, úgy tesz, mintha mázsás súlyt kellene húznia, pedig még kerekek is vannak azon az átkozott utazótáskán.
Megáll a lépcső tetején, és fújtatva mered rám. Még innen is észre tudom venni a sötét szemeiből vízesésként ömlő neheztelést.
Elvigyorodik; fogai kibuknak a félhomályból. Aztán belerúg a bőröndbe, ami löketet kapva megindul lefelé a lépcsőn. A gravitáció tehetetlen, otromba játékaként bucskázik lefelé, csúszik a perzsaborításon, szörnyű hangokat kiadva horzsolódik a lefelé vezető úton. A lábam mellett áll meg, mozdulatlanul, mint egy lelőtt vad.
A Nő feltépi a mozdulatlanság szent borítékát, és villámként libeg le a bőrönd nyomán.
Túl hamar kelt fel. Fél éve minden egyes reggel sikerül elkerülnöm, és lám, mintha az utcán vastagon összegyűlő köd játszana az agytekervényeivel, most úgy döntött, találkozni akar velem.

- Összepakoltam a cuccaidat. - Felvonja a szemöldökét, mintha minimum köszönetet várna. A halványbordó táskára sandítok. Hagyok egy pillanatot magamnak, hogy feszültséget engedjek a fejembe; így jobban tudok gondolkozni.

- Nem tudtam, hogy vakációzni megyek - küldök felé egy szaftos utálattal átitatott gúnyos mosolyt.

- Már megint úgy nézel rám - dermed meg. Hirtelen csattan fel, mint a vízből kiemelkedő hurrikán. - Uramisten, ne nézz már így rám! Hagyd abba! Ne nézz rám! Jesszusom - tenyere a homlokára csúszik, hazug fájdalmat szorít el; arca a padló felé fordul, hogy ne kelljen rám néznie -, most azonnal fejezd be. Azt tervezgeted, hogyan fogsz megölni, mi? Te...

Nebulous novemberWhere stories live. Discover now