Nebulous november

hat

Két árnyék nyújtózik a betonon, s az enyém sosem érheti el az övét, bármennyire erősen próbálkozik is. Bámulok a srácra, aki képes volt kiválasztani a legrosszabb időpontot... erre az egészre. Bárcsak részecskéire hullana, és elpárologva egyedül hagyna engem itt!
A dac lelohad az arcáról, úgy néz fel elutasító pajzsomra, mintha ölelő kezeket látna. Megfeszülnek az izmaim, amikor kinyitja a száját.

- Azt mondod... ne tegyem meg? - Pillantása elkalandozik, feljebb, az égre, mintha ott lebegnék, és ő túl fáradt lenne ahhoz, hogy elcsodálkozzon rajta. - Fogalmad sincs róla...

Nem, nem, nem, nem akarom, hogy bárki ilyet mondjon nekem.
Kezem ökölben, öklöm előre szeretne lendülni, sziklává olvadva akar az acába csapódni, hogy aztán hangom verje véresre a dobhártyáját, amint azt ordítom, neki nincs fogalma semmiről.
Úgy tűnik, arcom még mindig rezzenetlen, mert sóhajt egyet és keserűen elmosolyodik.

- Elmondhatom, ha akarod. Nem hosszú történet - mondja, miközben a korlátra könyököl. A háta mögött zuhanás ígérete kísért, de elég szentimentálisnak tűnik ahhoz, hogy elfelejtse. Csak nézem őt, enyhe megvetés csillog az ajkaimon. Nem érdekli. - Biztos hallottál már ilyesmit. - Lenéz, ujjaival az ujjait piszkálgatja. - Ő volt a mindenem. Imádtam őt. Aztán elvesztettem. Ott volt... a karjaimban, amikor azt mondta... azt mondta, nem érdeklem többé.

Felnéz rám. Szemei most még vörösebbek, arca kipirult, bőre duzzad, s fogai apró gyémántszemekként villanak ki a szájából. Miért hallgatom? Miért állok még itt?

- Mindent elterveztem! - fakad ki sokkal hangosabban, mint vártam volna. - Ő volt... ő... Én... - Tenyerével takarja el arcának leomló darabjait, lehalkul, megtörik. - Azt hittem, egyszer feleségül vehetem. Nélküle nem ér semmit az életem, mindenem hozzá kötődött. Mindent... elvett tőlem. Egy csapásra az egész széthullott körülöttem, és nincs más választásom, nekem... szerettem őt. Összetörte... - A mellkasára fekteti egyik kezét. Szája remeg, karjai remegnek, válla remeg, lába remeg a veszély szélén, és vár, vár, vár arra, hogy vége legyen annak, amit szenvedésnek hisz.

Én és ő. A Torony tetején. Nem a megfelelő szerepben vagyunk.

Az az ember törte meg és hagyta cserben, akit a legjobban szeretett. Földre lökte, vonaglik a fájdalomban, szétroppan a koponyája a kétségektől, és attól, miért nem volt elég jó, mit csinált rosszul, milyen hibát követett el, amikor minden tökéletesnek tűnt. Segítségre van szüksége.

És engem nem érdekelhetne kevésbé.

- Ostoba - morgom az orrom alatt lassan. Hagyom, hogy kezeim ívbe feszüljenek a testem mellett, hagyom, hogy a fekete megvetés a levegőbe párologjon. - Te utolsó retardált... - Lélegzem, hogy szám üvöltésre nyílhasson. - Mit képzelsz?!

Düh, düh, düh, féktelen düh az izmaimban. Döbbenete sót hint a sebeimre, a bőrömbe karmol, mert úgy néz rám, mint egy ártatlan, értetlen, szent kis pólyás, akinek fogalma sincs róla, mi rosszat tett, mert olyan apró, szegényke, sajnálni való, hiszen, jaj, kihasználtak, jaj, eldobtak, jaj, áldozat vagyok, ó, én szegény kis ártalmatlan fiúcska, mert nem hiszi, hogy megérdemelte ezt. Talán nem. Az igazság az, hogy nem tudhatom. Abban lehetek csak biztos, amit érzek, és mindennél erősebben tombol bennem az iránta érzett harag szörnye, amely arra ösztönöz, robbanjak fel.
A nap felhők mögé bújik, hogy ne kelljen látnia a borzalmat. Gyáva égitest, cserben hagy, ha szükségünk van rá, és kínoz minket, amikor sebezhetőek vagyunk; folyton elbújik, hogy máshol keressen látnivalót, mert nem vagyunk elég színvonalasak a számára.

Milyen kicsinyes.

- Te - nézek a fiú szemeibe. Úgy lesújtottam, hogy szólni sem próbál, száját sem igyekszik becsukni, nincs már hatalma a teste felett. - Előttem értél ide! Egy ilyen lehetetlen időpontban idejöttél, hogy siránkozz és sajnáld magad a nagy semmiért! - Fogaim összekoccannak hevességemben. - Azt várod, hogy nyugtatgassalak és azt mondjam, nincs semmi baj; ez a legidiótább dolog a világon! Mert örülnöd kéne annak, hogy élhetsz. Nem raboltak ki, nem szegeztek rád pisztolyt, és még csak kés nyoma sincs a torkodon, igaz? Igaz?! Összeverhettek volna az utcán, és bánthatták volna a családodat, miközben te a szobádban kuporogtál, és a nem létező töréseket gyógyítgattad a szintén nem létező kis lelkeden. Elárulok neked valamit! Nincs olyan, hogy összetörik a szíved, mert a szíved szövetekből áll, és azokat jelen állapotukban a büdös életben nem tudnád széttörni. Se senki más. Örülnöd kéne. Örülnöd... kellene... hogy egészséges vagy...