Nebulous november

hét

- Nem, nem, nem, nem - ismétlem újra meg újra. Ajkaim alig érnek egymáshoz, szám sarka mozdulatlan, lábaim nem remegnek, ahogyan átszelem az utcát, nyomomban egy jelenéssel, amit csak én láthatok.

Démon mellém ugrik és úgy tesz, mintha bosszúságára lenne, hogy nem tud velem lépést tartani. Megpróbálja a vállamra tenni hatalmas tenyerét, mire úgy dermedek meg, mintha lefagyasztottak volna, vicsorogva fordulok felé, ám közben saját magamat átkozom, amiért képes vagyok ilyenekre. Ostobának tartom ezt az egész játékot, ezt az utat az őrület felé, melyben a kézzel fogható érvek és az ostoba mágia között egyensúlyozok.
A fiú megbántottnak tűnik, keze a csípője mellé hullik.

- Te vagy az egyetlen, aki segíthet nekem. Senki más nem lát.

Legszívesebben a képébe nevetnék.

- Nem - hajtom le a fejem. A piros pulcsim kapucnija eltakarja arcomat a kíváncsiskodók elől, de nem szeretném megkockáztatni, hogy megint magamra vonjam a figyelmet azzal, hogy a semmibe beszélek. Halkan folytatom: - Nem fogok segíteni neked semmiben.

- Nem kértem sokat. - Megfeszíti az izmait, míg én tovább lépkedek. - Csak azt, hogy segíts kideríteni, ki vagyok.

- Megmondom én, hogy ki vagy te - fújtatok. - Az agysejteim elhalálozásának következménye, az vagy.

Furcsa reggel volt, olyasféle, amikor a nyugdíjasok kiülnek a verandára, és a fáradt üzletemberek az erkélyükön kávéznak, mielőtt munkába indulnak. A napkorong gőzfürdőt vett a felhők medencéjében, felhevítette a levegőt, eloszlatta a reggeli ködöt. Egy ilyen napon bármi jobban esne számomra, mint az utcákat koptatni és a tájban gyönyörködni.

- Nessa! - Ez a hang, ez a lágy, mély, kifinomult hang, amely kezd az őrületbe kergetni. - Szükségem van rád. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy a válasz a nyelvem hegyén van, csak valami... valami apró dolog kellene ahhoz, hogy sikerüljön megtalálnom.

Nem nézek a Démonra. Közel járok a valaha volt otthonomhoz. Ő azonban tovább próbálkozik.

- Nézd, érzem, hogy nem bísz engem... - kezdi halkan, mire felhorkantok. - Szóval neked sem jó az, hogy a nyakadon maradok. Ha rájövök, ki vagyok, békén foglak hagyni. Nem látsz majd többé. A te érdekeidet is szolgálja, hogy rájöjjek az igazságra. Minél hamarabb...

Szavai fordulásra késztetnek. Kihúzom magam. A csuklyám eltakarja előlem arcának felső részét, nincs más számomra, csak szögletes álla, szája, telt alsó ajkára lágyan boruló felső ajka, és a bizonytalan ránc a bőrére égetve.

- Ha kiderül, ki vagy... bármi is a helyzet, megígéred, hogy eltűnsz az életemből? Akármilyen körülmények között? - kérdezem éles hangon. Meglepetésében résnyire nyitja a száját. Bólint, lassan.

Oké.

- Köszönöm - szól halkan. Megborzongok. Fogalma sincs róla, mi történt, mielőtt megjelent előttem, nem tudja, milyen nehéz számomra, hogy tekintettel legyek egy ilyen primitív kérésre. Ráadásul képtelen vagyok kiverni a fejemből azt a fiút, Everettet, aki puszta lényével lerombolta minden tervemet, elbizonytalanított, és az ok, amiért ott találtam, még mindig kísért. Ilyen apró, ilyen jelentéktelen, ilyen butuska dolog miatt úgy dönteni, hogy véget vetsz az életednek milyen... mennyire... hihetetlenül... meggondolatlan dolog.
Egyre csak arra gondolok, hogy nem kellett volna ott lennem. Tényleg nem kellett volna közbeavatkoznom. Mi van, ha a sors akarta úgy, hogy öngyilkos legyen, s azzal, hogy megakadályoztam, talán lehetővé teszem neki, hogy a jövőben sorozatgyilkossá vagy valami hasonló szennyé váljon, és tucatnyi ember szenvedéséért feleljen?
Vagy épp ellenkezőleg. Megmentettem egy fontos embert a haláltól?
Vagy csak szimplán idióta vagyok.
Ha ő nincs ott, én már nem lélegeznék, és ha én nem jelenek meg a Torony tetején, ő sem lenne már az élők között. Számít ez egyáltalán ezen a földön?