Nebulous november

négy

Az időközben eleredt eső csatornákat vájt a kabátom gyűrődései közé, és a hajamról csöpög le. Bárcsak egy álom lenne, egy szörnyű rémálom, amiből tudom, hogy felébredhetek!
Valami különös erő lohol a nyomomban és tesz tönkre mindent, amibe belekezdek.
Hét különböző üzletben jártam, de sehol sem vettek fel. Vagy nem akartak új alkalmazottat, vagy egy idegesítő figura lökött félre az útból, fogta be a szemeimet, suttogott a fülembe és zavarta össze az elmémet. A Démon a fejébe vette, hogy nem hagy munkához jutni. Sikítani tudnék, toporzékolni a földön, összegömbölyödni és sírni, míg őszi falevelek nem temetik be a síromat.

Lenyelem a torkomat karmoló csalódást, és belépek a házba.
Csendet törő kalapácsként vágódom be a sötét előszobába. Életnek nyomai sincsenek, mintha nem ma reggel történt volna, hogy különösebb erőfeszítés nélkül sikerült kirakniuk engem ugyanebből a helyiségből. Ahogyan beljebb tocsogok, észreveszem, hogy a cserben hagyott müzlimnek nyoma sincs már az étkezőasztalon; a tisztaság kétszeresen vág mellkason. Se por, se homok, se levegő. Örülök, hogy legalább az esővizet behordom.
Megrázom magam, mint egy kutya. Ártatlan vízcseppek csattannak halálra a földön, hullanak a bőrkanapékra, hagynak feltűnő foltot a függönyön. Nem fáradok azzal, hogy villanyt kapcsoljak; a rejtelmes félhomályban is remekül tudok tájékozódni, hiszen itt játszottam le ezer meg ezer fordulónyi bújócskát évekkel ezelőtt, amikor a szüleim még törődtek velem.
Mielőtt az emeletre szaladnék, felmarkolom a gyógyszeresdobozomat, aztán bevetem magam a szobámba. Száraz ruhába vedlek, mielőtt reszketni kezdhetnék, és lenyelek egy tablettát. Mintha arany folyna az ereimben. Hirtelen nem érzem már magam kihűltnek, sem annyira elcsigázottnak, és a csontjaimba kapaszkodó lomha szorongás is fakulni látszik. A szívem mélyén persze tudom, hogy ezt nem a gyógyszer okozza, hanem a tudat, hogy bennem van.

Ostoba dolog, hogy saját kútfőből nem tudom elhitetni magammal, hogy jól vagyok.

Percek telnek el azzal, hogy megpróbálom kikapcsolni magam. Folyamatosan kísérletezem, hátha egyszer rájövök, hol van az a gomb, amelyet megnyomva behunyhatom a szemem anélkül, hogy összegubancolódó gondolatok szemétkupacába ugornék. Egyelőre nem jutottam semmire, de nem fogom feladni. A csendre koncentrálok, és egyre... biztosabb vagyok... abban, hogy... ez nincs rendben.
Abban a pillanatban, amikor rájövök, milyen hibát vétettem, Effie robban be a szobámba, mintegy kiszagolva, hogy elfelejtettem kulcsra zárni az ajtómat idegességemben. Remegő kezekkel markolok a paplanomba, hogy elfojtsam a fintort az arcomon. Százötven centis kisiskolás, és mégis úgy vigyorog rám, mintha tudna valamit, amiről nekem fogalmam sincs. Világos frufruja alól néz fel rám.

- Hazaértél.

- Már egy ideje - morgom. - Menj, és hagyj békén.

Elég emberrel találkoztam már ma ahhoz, hogy hányingerem legyen a gondolattól is, hogy kedves legyek valakivel. Arcomról hideg undor süt. A lány ilyenkor mindig elbizonytalanodik, ahogyan most is.

- Azt hittem, hogy... anya... hát...

- Kirakott engem - fejezem be helyette. Felállok. Hátralép, mert eléggé fél ahhoz, hogy ne akarjon fél méterrel közelebb lenni hozzám. Elég fiatal ahhoz, hogy fogékony legyen a felnőttek véleményére, akik szívesen töltötték bele ítéleteiket, üres hányótálnak használva tizennégy éves fejét. - Igen. Most, hogy már tudod, eltűnhetsz innen.

- Már bocs - húzza ki magát. - Nem kellene a falak másik oldalán lenned? Úgy értem, lent az utcán.

- Effie, ha nem húzol innen, konyhakést állítok abba a tökkelütött fejedbe.

Félrepillant, de nem mozdul.

- Hordani fogom a ruháidat.

- Én meg a bőrödből készített cipőket fogom hordani, ha nem fogod be. - Oldalra biccentem a fejem, hogy más szögből is láthassam, ahogyan elpirul izgatottságában. Látom, hogy menni akar, hogy a magamra erőltetett mély hang és nyugodtság megrémiszti, de nagyon ért ahhoz, hogy a végsőkig kitolja a határokat.