Nebulous november

három

A temetés sötét volt és egészen letisztult. Apám kiválasztotta azt a napot, amire a legborúsabb időjárást jósolták, hogy aztán azt súghassa a fülembe: még az égbolt is anyádat siratja.

Mindenki anyámat siratta.

A fehér rózsák élnek bennem a legtisztábban. Fekete székek voltak és fekete selyemmel díszített terem. Fekete koporsó és fekete ráncok az arcokon; muszlimba burkolt testek látszólagos gyásza, ami egy óráig, kettőig tartott.
De a virágok fehérek voltak.
Egészen világosak, a mikróban olvadt vaj meleg árnyékaival hintve, friss, puha szirmokkal simogatták a tenyeremet. Megbocsátást súgtak, új lehetőség ígéretét, és annyira magával ragadtak, hogy muszáj volt elmondanom apámnak, mennyire örülök, hogy az anyám meghalt.

Örülök, akartam mondani, mert nem kell többé sírnia a halálhírek miatt. Nem kell aggódnia, hogy az utcán sétálva olyat látok, amit soha nem tudok majd elfelejteni. Nem kell az ölébe vonnia és ringatóznia; nem fogja már azt ismételgetni, hogy vigyázzak rá. Ezt akartam mondani, de az apám nem hallgatott meg. Az arca torz terrorba gyúródott, egy sötét hajtincs tapadt a homlokára; nemet lehelt és ellépett mellőlem, hagyva, hogy egyedül nézzem tovább a szertartást.

Azután már nem jött olyan közel hozzám, soha, soha többé.

A rokonok suttogása a hátam mögött. Apám zihálása, ahogyan kirontott a teremből. A fehér rózsák a koporsó alá tűzve. Képek az arcomon, gondolatok a nyelvemen, és onnantól kezdve minden más lett.
Minden nappal egy kicsit rosszabb.

- Nézd, nekem most nincs erre időm. Mit akarsz pontosan?

Kérdés. Egy fokkal erőszakosabb hangnem, mint amire szükség lenne; bőven elég ahhoz, hogy eltépjem a tekintetem a csokor fehér rózsáról a pulton. Egy másodpercet engedélyezek magamnak, hogy a túlsúlyos bolttulajdonosra fókuszálhassak.

- Munkát keresek - ismétlem el neki már vagy harmadszorra, s közben nem fintorgok, nem gúnyolódom, nem adom magamat. Vagy az nem tetszik neki, ahogyan a virágaira bámultam, vagy a szörnyen elgondolkodó tekintetem. Mindenesetre úgy fikszíroz, mintha azt forgatná a fejében, rögtön előkapja a telefonját és rám hívja a rendőröket.

- Az az álmod, hogy egy virágboltban dolgozz? - kérdezi a lehető legnevetségesebb módon.
Remélem, nem sikerül azt jeleznem felé a tekintemmel, amit gondolok. Maga ostoba? Lenyelem a számban feltörő fémességet, új akaraterőt lélegzem, és bólintani készülnék, de aztán... Mézes eper és langyos görögdinnye erős illata vág az orromba. A Démon karja a karom mellett.

- Pénzt akarsz keresni? - Mosolyogva oldalra biccenti a fejét, hogy különösebb megerőltetés nélkül tudjon lenézni rám. Alig olvasztott csokoládécseppek állnak össze a pupillája körül, megszínezik a véredényeket a szemeiben. Angyalszárnyakat keresek a hátán, ördögszarvat a fején vagy a legapróbb földöntúli csillanást a bőrén, de nem tesz mást, csak áll mellettem és finoman lélegzik, mintha igazán szüksége lenne a levegőre.
Feszengve arrébblépek, megpróbálok úgy tenni, mintha látványa nem szúrna vasvillát a szzemeimbe.

- Azt hiszem, ez egy nemleges válasz. - A tulajdonos félig kérdez, félig kijelent, és zavaromban, hogy teljesen elfeldkeztem róla csaknem kimenekülök az üzletből. Már azt sem tudom, mit kérdezett, és mire nemleges a válaszom szerinte.

- Hát...

- Ne törd magad - csóválja a fejét. - Már van elég alkalmazottam.

Értem a célzást. Kisietek a virágkötők mellett.

A legbiztosabb lehetőségem volt, és szépen eljátszottam az esélyemet. Pedig amikor utat törtem magamnak a vaskos virágillat falában befelé az üzletbe, már a markomban éreztem az állás ígéretét.
Olyan régen emlékeztem vissza a temetésre; nem gondoltam volna, hogy egy kupac haldokló rózsa fogja felrántani a képeket a gyomrom mélyéről.