Nebulous november

kettő

Egy padon ülök, és a ködöt lélegzem. Fehér füstjébe harapok, hogy megízleljem a semmit, és a tehetetlenség végtelen tengerében ringatózom egy ideig.
Mintha egy csónakban feküdnék, amelybe víz szivárog. Lassan, de biztosan süllyedek, és még csak meg sem próbálok menekülni.
Párából állok össze és széllökés tép darabokra.

Felállok, hogy két utcát sétálhassak a házunkig. Magasba törő épület, szinte toronynak tűnik, és a legtetején én lakom, csak azért, hogy a szememet kaparó emlékek soha ne tudjanak felszívódni a környezetemből. Körbejárom, azt lesem, hol tudnék bemászni, felmászni, ablakot betörni, de végül beérem annyival, hogy előveszem a kulcsomat és a zárba illesztem.
Kattanás, és az ajtó kitárul előttem, hívogató melegséget lök az arcomba, elhessegeti a fájdalmat.
Régen itt éltem az anyámmal és apámmal. Régen nem hitte az egész város, hogy gyilkos vagyok.

Senki nincs itthon, a kora délutáni időpontnak megfelelően. A Nő elment dolgozni a bánom-is-én-hova, Effie pedig iskolában van, így zöld lámpát kaphatnék, hogy az összes létező ékszerét szétszaggassam, de a csábítás nem elég nagy. Egyszerűen nem akarok foglalkozni vele.
Egyenesen a szobámba megyek, hogy felmérjem a kárt, amit ott okoztak. Egy pillanatig a krémszín szőnyegembe olvadok, aztán kísértésbe esem, hogy az ágyamra ugorjak és megfojtsam magamat, de végül a gardróbhoz lépek. Szinte minden ruhám ott van, elmozdítva, kissé gyűrötten, de viszonylag egyben, készen arra, hogy új gazdát találjon magának.
Hihetetlen. Azt hitte, elvehet mindent.
Ezért... ezért kellett eljönnöm az iskolából? Hogy lássam a kínt, amit anyám maga után hagyott?
Ezzel a sorrend felbomlott.

A tény apró darabokat csippent le belőlem, belém harap, letépi a körmeimet, mígnem apró molekulánként nem szállok kifelé az ablakomon. Nyálkás nedvesség tapad az üvegre, tenyerem nyoma elhomályosítja a kilátást. Azzal nyugtatom magam, hogy így is osztályelső vagyok. Mindegy, hányszor léptem már le az órákról, nem tudnak belém kötni. Sőt, nem is akarnak. A tantestület nem foglalkozik ilyenekkel.

Lehet, hogy ez az egyik baja ennek a világnak.

Deszkaként hullok az ágyamra, és egy párnát szorítok az arcomhoz, hogy megpróbáljam lenyugtatni magam. Az öblítő ismerős levendulaillata eltömíti az orrlyukaimat, édes fulladásba csalogat, és én behunyt szemmel hagyom, hogy lecsillapítsa szívem dobolását. Virágillat és óvatosan beszálló méz, citromos alma és frissen vágott gyümölcs vesz körbe.
Nem a párnám illata.

- Ugye nem haltál meg? - Lágyan csengő férfihang, olyan közelről eresztették a levegőbe, hogy néhány másodperc kell, mire felfogom.

Izmaim lávává olvadnak, aztán gránittá szilárdulnak; tüdőm megáll a működésben, hogy hallgatózzon. Csomók a kezeimben, csomók a torkomban, amiket nem tudok lenyelni.
Óvatosan veszem el a párnát az arcom elől, és a hang felé bámulok, de nem látok mást, csak az üres szobát. Felülök. A bélést gyűrögetve nézek körbe, gépies mozdulattal fordítom a nyakam, aztán úgy akadok meg, mint egy rozsdás vasszerkezet.
Az ajtóm előtt. Az ajtóm előtt. Az ajtóm előtt áll, holott biztos vagyok benne, hogy elfordítottam a kulcsot a zárban. Bizonytalanul mosolyog rám. Nem tűnik olyan idősnek, mint amit vakon észlelt hangja súgott nekem.

Sikítok és felpattanok, ahogyan az örökké bennem zubogó rémület vulkánként tör ki, és festékbombákat robbant szét a mellkasomban. Fájdalomkéket és vérvirágvöröset köhögnék fel, ha hangszálaim abbahagynák a vinnyogást, ám az abszurd tény, miszerint egy idegen fiú betört hozzám, minden ésszerű cselekedetben megakadályoz. Fél másodperc, és az addig a kezemben szorongatott párna halálos pontossággal tart a szatír felé.
Mintha egy pillanatra megállna a levegőben, hogy rájöhessek: a legpuhább tárgy a szobámban valószínűleg nem fogja leszerelni az alakot.
Aztán a párna célba ér, s hiába kellett volna a fiú arcáról lecsúsznia, helyette a falon puffan, hogy aztán a mozdulatlan - és kimondottan meglepett - betolakodó mögött érjen földet.
Nem lehet.
Mélyhűtött víz fröccsen rám, jégkocka vagyok egy nyaraló szájában. Libabőr a karomon, libabőr a karomon, libabőr, mert megesküdnék rá, hogy láttam, amint a párnám az arcához érve megbontotta teste egységét, aztán csontján és bőrén áthatolva repült tovább.