Nebulous november

öt

A nap fél szemmel kipislant a horizont mögül, mintha kíváncsi lenne rá, mit kezdek az életemmel. Remélem, bőröm magamba szívja az első napsugarakat, remélem, feltöltődöm legalább az örökkévalóságig, hogy ezek után soha többé ne kelljen elhagynom a barlangomat.

Az utolsó utamon a köd kísér.
Mintha szomorú lenne, a pára végigsimít az arcomon, és a föld felett lebegő eső halkan tovaszáll a lépteim nyomán; ösvényt váj az utcába. Libabőr száguld végig a karomon, ahogyan belépek az iskola kapuin. Nagyon korán van, olyannyira, hogy meglepődők, hogy egyáltalán nyitva van az épület. A portás, akiről mindig is tudtam, hogy utálja a gyerekeket morcos pillantást vet rám, amikor belépek, de nem törődöm vele annyira sem, hogy néhány másodpercig felé sugározzam az utálatomat. Különösen nehéznek, tompának, igazán fáradtnak érzem magam, és nem vagyok biztos abban, hogy ennek bármi köze van ahhoz, amit tenni készülök.
Felhasítottak, szétnyitotak, mint egy dobozt, aztán kirázták belőlem a lelket.
Gyenge, földre vetett, gonosz emberré kiáltottak.

Az elhunytak asztalánál a lány képe még mindig ugyanott van, de a mosolya mintha most egy fokkal szomorkásabb, megértőbb lenne. Mintha tudná, milyen érzés üvegkalitkába zárva fulladozni, színtelen függönyt ragasztani a problémák elé, az ágy alá söpörni a felismerést és hasztalanul küzdeni a világ ellen. Mintha támogatna, mintha azt üzenné, ez az egyetlen megoldás.

Elfújom az égő gyertyákat a fénykép előtt.

Undorítóan büdös füstcsík kígyózik fel, átfonja a nyakamat, vállamra ülve fojtogat.
Végeztem.
Anélkül hagyom el az épületet, hogy a portás megállítana, s az aligha ébredező város csendjében a Torony felé sétálok. Az út gyalog egészen hosszú, így izmaim minden rezdülésében trillió kérdés halhat el, amíg el nem fogynak. A remény most olyan, mint a karomról lefoszló bőr; csak azért érzem, hogy van, mert elmém elég erősen hiszi, mert szemeim azt továbbítják neki, hogy igen, ott van, de ha nem látnám, nem lenne már, mert idegeim nem foglalkoznak vele; halott sejt, halott szövet, ami egyszer talán létezett. Régen. Amikor még nem számított.
Nincs ösztöndíj, nincs egyetem, nincs jövő. Nincs anyám, nincs apám, nincs családom. Nincs már ép eszem. Nincs ház, amelyben lakhatok.

A Nő arca fölényes és győzedelmes volt, amikor felhívta a lakatost, és megkérte, hogy cserélje ki a zárakat otthon. Közben végig engem nézett, és én visszavigyorogtam rá, ám amint elfordult, arcom torz fájdalomba bukfencezett át. Legszívesebben letéptem volna a bőrét és videóra vettem volna a sikolyát.
Túl sok indulat halmozódott már fel bennem, s hiába próbálnám kiadni magamból, soha nem tudnám eltüntetni, mert oly régóta terjed bennem, hogy csontjaimba ivódott.
Tegnap kihagytam a tanítást. Az, hogy nem találtam munkát, rádöbbentett arra, hogy nem is szívesen dolgoznék ebben a városban, ahol minden sarkon pusztulás bűze szivárog a járdára. Miközben a szobámban ültem és hallgattam az egyszer-kétszer felhangzó figyelmeztetést, miszerint hagyjam el a házat vagy elmegyógyintézetbe zárnak, volt időm átgondolni a dolgokat. Arra jutottam, hogy anyám nyomdokaiba kell lépnem.
Este, miután az ablakból figyeltem, ahogyan apám elhajt a legújabb autójával, lementem, hogy egyek, de ott találtam a Nőt. Ahelyett, hogy üvölteni kezdett volna velem, hagyta, hogy benyúljak a hűtőbe, és közben a telefonjáért nyúlt. Néma, komoly fenyegetés volt.
Mivel hallottam, hogy a lakatos pontosan hét órára érkezik majd, még időben elhagytam a házat. Felkötöttem a hajamat és felvettem azt a piros pulcsit, amit soha nem hordtam még ezelőtt. Puha tapintása van és szekrényillata; az ujja a kézfejemre csúszik; jótékonyan elfedi vékony bőrömet.

Nem néztem hátra, amikor elsétáltam.

Lassítok, felnézek.
A Torony dacos tűként tör az égbe a föld vékony hímzéséről. Igazából egy kiadható irodaház, amelynek felső szintjeit nem használják. Több tucatnyi emelettel megpakolt felhőkarcolónak készült, de a tervezettnél hamarabb fejezték be az építését, mert nem akarták, hogy a város legmagasabb épületei fölé nyúljon. Túl nagy feltűnést keltene. Túl népszerű lenne. Vagy csak nem volt elég pénz ahhoz, hogy a tervek szerint építsék meg.
Sok éjszakán keresztül ez az épület kísértett a rémálmaimban.
Úgy lépek be az előttem kinyíló ajtón, mintha ide tartoznék. Sötét elhatározás és simára csiszolt megkönnyebbülés vihara vagyok, gomolygó körforgás a sötét folyosón, ami a lifthez vezet.
Senki nincs, aki velem együtt utazna felfelé.
A legfelső emeleten aztán kiszállok. Idefent furcsán nedves a levegő, és a kopott ajtókra, amik mellett elsétálok nincsenek jelölések kirakva, sem nevek, sem cégek logói. Használatlan, kihalt helyiségek lapulhatnak a sötét falapok mögött, az érdes falak fogságában. Nyers tér, poros kastély, elhanyagolt bútorok. Hiányolom a képeket a falakról.
Felmegyek a lépcsőn, amit sokszor megjártam már évekkel ezelőtt, de azóta nem, hogy őrültnek hisznek. Semmi keresnivalóm nem volt itt soha, de most... most talán van okom hallgatni lépteimet, amik élesen visszaverődnek a lépcsőfokokról. A felhők felé mászom, ki a némító ködből, a tetőtérre.