Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Létezik az, hogy együtt vagy egy emberrel, de nem tudod szeretni? Elvileg velem ez történt. Három évig voltam párkapcsolatban. Igazából én jól éreztem magam Jooheonnal, de valahogy soha nem voltam képes magamtól hozzábújni, vagy szerelmes dolgokat mondani, sem a mások által annyira kedvelt beceneveken hívni. Nem tudtam és nem is akartam napjában kismilliószor elmondani neki, hogy „szeretlek". Számomra az ideális az lett volna, hogy élünk együtt, egymás mellett, és ennyi. Viszont ő nem erre vágyott. Neki olyasvalaki kellett, aki érzelmi szempontból pont az én szöges ellentétem, aki meg tudja adni neki mindazt, amire vágyik.
A kapcsolatunk vége felé már majdnem mindennapossá váltak az ebből kiinduló veszekedések. Meg sem tudom számolni, hányszor lett a fejemhez vágva, hogy egyszerűen képtelen vagyok a szeretetre, én pedig szinte minden alkalommal azzal kontráztam, hogy ez az egész csakis az ő hibája, holott én is nagyon jól tudtam, hogy ez nem így van. Elegem volt már mindenből: a folyamatos kioktatásokból, vitákból, sértődésekből. Nem akartam már. Menekülni szerettem volna mellőle. Láttam, hogy ostorozza magát amiatt, amiket mondtam neki, de ez kellett ahhoz, hogy képes legyen elengedni. Hogy azt gondolja, jobbat érdemlek nála. Végül elfogyott a türelmem és az egyik tányérdobálós vita alkalmával összepakoltam a cuccom, és elmentem. Csúnya szakítás volt, de erre volt szükségem. Vágytam a szabadságra. Kivettem egy szobát a legközelebbi szállodában, amíg nem találtam új lakást.
Heteket töltöttem ott, mert nem siettem el a keresgélést. Minden lehetőséget kétszer meggondoltam, hiszen nem volt mindegy, hol kezdek új életet. Messze akartam menni, egy olyan helyre, ahol senki nem ismer, ahol tiszta lappal indíthatok.
Végül az örökkévalóságig tartó kutakodás után találtam egy szépnek tűnő, ráadásul olcsó kertes házat az ország másik végében található kisvárosban. Egyszerűen annyira tökéletes volt, annyira beleszerettem első látásra, hogy egyből le is csaptam rá. Nem akartam húzni az időt azzal, hogy megnézem az épületet, körbevezetnek, csak mihamarabb költözni szerettem volna. Telefonon lebeszéltem a tulajjal, hogy megveszem, és pár nap múlva érkezem. Még meg is dicsértem magam, milyen jó vételt csináltam.
Mikor azonban kiszálltam az autóból új otthonom előtt, nem teljesen az a látvány fogadott, mint amire számítottam. Sőt, egyáltalán nem. A házat egy kis jóindulattal sem lehetett a lepukkant-nál szebb jelzővel illetni. Valószínűleg ezért létezik az, az aranyszabály, hogy látatlanban nem veszünk semmit. Mivel visszaút már nem volt, muszáj volt keresnem a városban egy építkezési vállalatot, akik felújítják nekem.
Végül sikerült találnom egyet, ahol – előzetes utánanézéseim alapján- elég jól dolgoztak. Beszéltem velük, és azt ígérték, hogy kiküldik az egyik alkalmazottjukat, aki felméri, mennyibe kerülne a renoválás. Legnagyobb meglepetésemre már másnap kopogtak az ajtómon. Kinyitottam, és egy fiatal férfit láttam magam előtt. Vörös haja volt és magabiztos kiállása. Izmos mellkasán feszült fekete pólója. Mikor bemutatkoztam, féloldalas mosolyra húzta a száját, és úgy mondta el, hogy Shin Hoseoknak hívják és azért jött, hogy megnézze a házat. Amint végeztem a körbevezetéssel, megígérte, hogy néhány nap múlva jönnek a munkások, és, hogy előtte hívni fognak. Reméltem, hogy a többi alkalmazott nem olyan, mint ő. Kicsit furcsának tartottam a „Ha gondolod, segíthetek felavatni a hálószobát" és hasonló megszólalásait. Hatalmas szerencsém volt, hogy anno mindig félre tettem a fizetéseimből, szóval könnyedén tudtam finanszírozni a felújítást, de lassan el kellett kezdenem új állás után nézni.
