Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Soha nem ünnepeltem a Valentin-napot. Először is azért, mert a gyomrom felfordult a romantikától, meg attól, hogy ilyenkor a boltok rózsaszín-piros szívecskés ruhába öltöznek. Olyan volt ez számomra mindig, mint mikor gyerekként édesanyám lenyomta a torkomon a keserűbbnél keserűbb gyógyszereket. Én azonban világ életemben utáltam, ha valamit rám erőltettek. Másodszor pedig elvből baromságnak tartottam. Ha szeretek valakit, akkor azt nem csak február tizennegyedikén teszem.
Ez az év azonban más.
Első éves egyetemistaként a gólyabálon ismertem meg Taehyungot tavaly novemberben. Eleve semmi kedvem nem volt menni, eléggé utáltam az embereket ahhoz, hogy ne jelenjek meg egy ilyen eseményen. Legjobb barátom, Namjoon viszont hallani sem akart arról, hogy kihagyom. Szóval kénytelen voltam jó képet vágni a dologhoz. Ám ahogy előre sejtettem, cseppet sem éreztem azt, hogy ez az egész nekem való. Namjoon eltűnt valahová, én pedig az egyik sarokban álltam egy pohárral a kezemben, mint egy rakás szerencsétlenség. Már épp azon agyaltam, hogy egy szó nélkül lelépek, mikor Nam egy – számomra idegen – fiúval az oldalán megjelent.
- Yoongi, bemutatom Taehyungot. Ő is elsőéves, csak más szakon. Taehyung, ő itt a legjobb barátom, Yoongi. – Ahogy végigmértem a fiút, szerintem a szám is tátva felejtettem. Magasabb volt nálam, vékony testalkattal, tökéletes arcát szürke színű, kissé göndör haj keretezte.
Akkor eszméltem csak fel a bambulásból, amikor barátom finoman meglökött, jelezve, hogy esetleg nem ártana köszönnöm.
- Szia. Min Yoongi vagyok. Örülök, hogy megismertelek. – Kezet fogott velem, és abban a pillanatban azt éreztem, mintha áramot vezettek volna a testembe. Furcsa volt, kicsit talán meg is rémített, ugyanis soha senkinél nem tapasztaltam még ilyet korábban.
Az este folyamán aztán rengeteget beszélgettünk, én pedig végül örültem, hogy nem hagytam ki a gólyabált. Aztán mikor a buli a végéhez közeledett, és mindenki indult hazafelé, megkérdeztem Taehyungot, lenne-e kedve valamikor meginni velem egy kávét. Beleegyezett. Utána sokszor találkoztunk még, vagy Namjoonnal kiegészülve, vagy csak mi ketten. Egy idő után érezhetővé vált, hogy mind a ketten érzünk valamit a másik iránt, csak nem merünk lépni az ügy érdekében. Aztán december harmincadikán, a születésnapján elvittem egy randira, és feltettem a nagy kérdést. Attól a naptól kezdve egy pár lettünk; egy nagyon boldog pár.
Ma február tizennegyedike, péntek van. Nekem nincs órám, Taehyung azonban még az egyetemen ül. Jó is, hogy így alakult, legalább van időm mindent előkészíteni. Soha nem gondoltam volna, hogy én, aki talán a legjobban utálja a Valentin-napot a konyhában fogok szorgoskodni azért, hogy a lehető legtökéletesebb vacsorát hozzam össze életem szerelmének. Úgy érzem, miatta jó irányba változtam, hiszen Tae a gyermeki ártatlanságával és végtelenül bájos természetével egy olyan oldalamat hozza ki, amiről egészen eddig nem is tudtam, hogy létezik. Egy csoda ez a fiú, akivel remélem, még rengeteg hasonlóan csodás napot tölthetek még el.
