¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Az életemet leginkább a tökéletes jelzővel tudtam jellemezni. Sohasem voltam rossz tanuló, voltak szerető szüleim és egy békés családi otthonom. Később egy olyan állásom, amit imádtam, és talán a legfontosabb dologként az életemben ott volt Ő. Namjoont még gimnazista éveim alatt ismertem meg, mikor nyári munka keretei között egy kávézóban dolgoztam. Elsőre nem volt szimpatikus. Egy elkényeztetett kőgazdag kölyöknek gondoltam egészen addig, amíg a sokadik napon meg nem kért, hogy csatlakozzak hozzá egy kávéra. Onnantól kezdve teljesen megváltozott a véleményem. Egyre többet beszélgettünk, rengeteget mesélt magáról. Rájöttem, hogy a látszat sok esetben csal, hiszen hiába a 3 BMV a garázsban, az ő gyermekkora fele annyira nem volt boldog, mint az enyém. Persze, szerették őt a szülei, de nem volt rá sose idejük. Mesélte, hogy az apjának van egy vállalkozása és, ha úgy ítéli meg, hogy elég érett hozzá, Namjoonnak adja a céget.
Miközben egyre többet találkozgattunk és beszélgettünk, én szépen lassan beleszerettem. Tudtam, hogy ő is a saját neméhez vonzódik, de nem akartam az érzéseimmel bombázni. Már csak azért sem, mert bennem végre egy igazbarátra lelt és a világért sem akartam ezt tönkretenni. Egy átbulizott éjszaka után azonban mindent bevallott nekem. Nem volt semmiféle letérdelős „Leszel a párom?" típusú kérdés, nem kellettek szavak. Akkor már úgy, hogy tudtuk mit érez a másik evidensnek tűnt, hogy mi akkor mostantól együtt vagyunk.
Az elejétől fogva lángolt köztünk a szerelem és egy pillanatra sem tűnt úgy, hogy valaha kialudna. Rajongtam érte. Kölcsönösen támogattuk egymást az érettségi nehéz időszakában, majd a főiskolán is. Később az apja - ígéretéhez híven - Namjoonnak adta a cég irányítását. Nam felvetette az ötletet, miszerint költözzünk össze és nekem nem is kell dolgoznom, hiszen a cég remekül megy, majd ő eltart mindkettőnket. Először tiltakoztam, mondván ezt azért mégsem vállalhatja be, azonban addig erősködött, míg belementem.
Úgy szól a mondás, hogy lakva ismeri meg az ember a másikat. Ilyenkor ismeri meg mindenki társa rigolyáit és ez sokszor veszekedésekhez, végül pedig a szakításhoz vezet. Kezdetben rettegtem ettől. Ennek ellenére, kellemes csalódásban volt részem, ugyanis mi még így is képesek voltunk boldogan élni. Volt azonban ennek egy árnyoldala is: Namjoonnak a cég miatt rengetegszer kellett üzleti útra mennie és én sajnos nem tarthattam vele. Az a pár nap mindig egy örökkévalóságnak tűnt, amíg nem volt velem. Azonban, mikor egy teljes hónapra kellett elutaznia Amerikába, egy világ tört össze bennem.
Kikísértem a reptérre, pedig nem szoktam. A kocsiban végig szorongattam, gondolván, hátha ezzel el tudom érni, hogy ne menjen. A reptéren pedig a búcsúzásnál megállíthatatlanul folyni kezdtek a könnyeim, meg sem próbáltam visszatartani. Semmi értelme nem lett volna. Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerített hatalmába. Soha nem féltettem, mikor elment, most mégis, mint valami hatodik érzék azt súgta nekem, hogy nem kéne elutaznia. Végül muszáj volt őt elengednem azzal a kikötéssel, hogy amint leszállt a repülőről felhív, hogy megnyugodjak, épségben odaért. Hazavitettem magam a sofőrrel, miközben folyamatosan azon jártak a gondolataim, hogy mi van, ha Namjoonnal történik valami út közben. Rettegtem, még a gondolatától is hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, hogy esetleg elveszítem. Otthon 10 percenként ellenőriztem a telefonom, hátha kaptam tőle üzenetet, habár nagyon jól tudtam, hogy még nem érkezhetett meg, ahogyan azt is, hogy feleslegesen nézem, mert maximum hangerőre állítva nyilván meghallom. Végül néhány óra elteltével megszólalt, azt jelezve, hogy üzenetem érkezett. Namjoontól jött, és ez állt benne:
